– Igen, tudom – mondtam halkan. – Tudom, hogy huszonöt éven át hazugságban tartottál. Tudom, hogy azért gyűlöltél, mert Rose-ra emlékeztettelek. Mert őt szerette a nagyapa, és mert engem szeretett a legjobban. Még a saját lányodnál és nálad is jobban.
Tanner, Kelsey barátja, aki eddig magabiztosan pöffeszkedett a verandán, most hátrálni kezdett. Ránézett Patriciára, majd Richardra.
– Várjatok egy percet! – mondta Tanner felháborodottan. – Azt mondtátok nekem és Kelseynek, hogy ez a ház a tiétek! Azt mondtátok, hogy felújíthatjuk a felső emeletet, és ingyen lakhatunk itt! Beadtam a felmondásomat a régi albérletemben!
– Hallgass már, Tanner! – üvöltött rá Richard, teljesen elveszítve az uralmát.
– Nem hallgatok! – vágott vissza Tanner. – Átvertetek engem is! – Majd felém fordult, és a hangja hirtelen elvékonyodott. – Amber… figyelj, én nem tudtam erről semmit… én csak Kelseyvel költöztem be…
Ránéztem Tannerre. Arra az emberre, aki tegnap még „lúzernek” nevezett, miközben a saját kezemből vette ki a nagyapám dobozát.
– Megvan a tegnapi bőröndöd, Tanner? – kérdeztem hidegen.
– Mi… milyen bőrönd?
– Az a bőrönd, amit anyám az én szobám közepére tett. Most te fogsz csomagolni. Harminc percet kapsz, hogy elhagyd a birtokomat.
– Amber, kérlek! – lépett közelebb Patricia, és a hangjában most először jelent meg a kétségbeesett, álszent könyörgés. – A nevelőanyád voltam! Felneveltelek! Nem dobhatsz ki minket az utcára karácsony másnapján! Család vagyunk!
Néztem az asszonyt, aki tegnap reggel 6:40-kor bedobta a zoknimat a kandallóba, és nézte, ahogy elég. Aki azt mondta: „Holnap után csak a családunk marad. A mi valódi családunk.”
– Nem, Patricia – válaszoltam lassan, sziklaszilárdan. – Te magad mondtad tegnap reggel. Csak a valódi család számít. És az én valódi családom Roy nagyapám volt. Ő hagyta rám ezt a házat, hogy megvédjen tőled.
Mr. Vance, a jogász átadta a hivatalos kilakoltatási értesítőt Miller sheriffnek.
