1. Fejezet: A kék pirula és a tükör
A Sandy Springs-i otthonunk konyhájába visszatérve a nap már mélyen lemenőben volt, de a házban a fények még nem égtek. A pulton ott feküdt a szokásos rendben a hétvégi tabletta-adagolóm: kis, átlátszó műanyag rekeszek, amelyekben Beatrice kézzel válogatta össze a reggeli vitaminokat, a vérnyomáscsökkentőket és – mint azt most már pontosan tudtam – azokat a kis, fehér szemcséket, amelyek az elmúlt hetekben enyhe ködbe borították a gondolataimat, és bizonytalanná tették a lábaimat a lépcsőn.
Beatrice a nappaliban ült, egy puha selyemkardigánban, a kezében egy csésze kamillateával. Amikor beléptem, felnézett, és az arca azonnal felvette azt a lágy, aggódó kifejezést, amit az elmúlt negyven évben annyiszor csodáltam.
– Elijak, drágám – mondta meleg, dallamos hangon. – Nagyon sokáig voltál a gyógyszertárban. Aggódtam. Minden rendben a recepttel?
Megálltam a konyha és a nappali határán. A kezem zsebébe süllyesztettem az ujjamat, és az ujjaim végighúzódtak azon a kis, összehajtott papírlapon, amit Tony Ferraro nyomott a kezembe a biztonsági szobából való távozásom előtt. Nem volt benne semmi hivatalos pecsét, csak a felvétel időbélyegei és a cégnevek, de a súlya nehezebb volt egy tonnánál.
– Hosszú sor volt, Bea – feleltem, és meglepődtem, hogy a hangom mennyire stabil, szinte acélosen nyugodt maradt. Nem remegett. A harmincéves szállítási üzlet, a sofőrök, a hamis számlák és a váratlan krízisek kezelése kitanított arra, hogy mikor kell elnyelni a dühöt, és mikor kell kivárni a megfelelő pillanatot a csapásra.
– Sápadtnak tűnsz – mondta, és letette a teáját az asztalra, majd felállt. A térde egyetlen pici rezdülést sem mutatott; semmi nyoma nem volt annak a sántításnak, amivel az esküvőn a vendégek előtt vonult, vagy amivel a templom lépcsőjén kapaszkodott belém. – Gyere, ülj le. Készítek neked egy friss turmixot. Tudod, hogy olyankor érzed jól magad, ha megiszod a délelőtti és az esti zöld turmixot. Összekevertem benne a banánt és a spenótot.
