– Látod, Elijak? – mondta, és mély levegőt vett. – Mindig is ez volt a bajod. Azt hitted, te vagy az úr a cégnél, te irányítod a flottát, te látod meg a hamis pecsétet a teherautón. De soha nem vetted észre, hogy egy birodalmat nem csak építeni kell, hanem meg is kell tartani. Negyven évet húztam le melletted. Negyven évig tűrtem, hogy a te akaratod érvényesüljön, hogy a te neved legyen a címlapon, miközben én intéztem el a hátad mögött azokat a részleteket, amiket te túl tisztának hittél ahhoz, hogy megpiszkáld. Terrence a mi fiam. Megérdemli, hogy ne egy öregedő, makacs ember szeszélyeitől függjön a jövője.
A mellkasom vadul kalapált. Nem a fizikai gyengeség miatt – a düh, a tiszta, jeges düh tüzelte az ereimet.
– És a fiam tud arról, hogy az apját egy olyan koktéllal akarjátok lecsúsztatni, amivel lemondatjátok a jogairól? – kérdeztem, és a hangom megremegett az indulattól.
– Terrence egy gyenge fiú, Elijak. Olyan, mint te voltál harmincévesen: fél a kudarctól – mondta hűvösen Beatrice. – Megan tette ki a pontot az i-re. Ő nem olyan lágy, mint te. Ő tudja, mit akar. És miután aláírod az átruházási papírokat, egy csendes kis apartmanba költözhetsz északon, ahol a nővérek majd pontosan azt adják be neked, amit előírunk.
Felálltam az asztaltól. A székem hátrahuppant a parkettán.
– Vége ajátéknak, Bea – mondtam, miközben a szemébe néztem. – Hívtam Sam Reedet. És hívtam a rendőrséget is.
2. Fejezet: Az éjszakai látogatók
A rendőrautók kék villogói félelmetes, idegen fényt vetettek a Sandy Springs-i otthonunk fehér oszlopaira.
Nem telt bele harminc percbe azután, hogy letettem a telefont, amikor Samuel Reed, a családi alapítvány főtanácsadója megérkezett egy helyi nyomozó kíséretében. Sam az autóból lépett ki, egy vastag bőr aktatáskával a kezében, az arca pedig olyan komor volt, mint egy temetésen.
