Lassan odasétáltam a pulthoz, ahol a nagy, króm turmixgép állt. Mellette egy kis üvegcse zöldes folyadék pihent, jól elrejtve a fűszertartók mögött.
– Nem, Bea – mondtam halkan. – Ma este nem kérem a turmixot.
Megállt a mozdulatban. A keze a pulton maradt. A szemeiben egy nagyon pici, szinte észrevétlen rezdülés futott át – az a pillanat, amikor egy ragadozó észreveszi, hogy a préda talán mégsem aludt el mélyen.
– Miért? Elijak, az orvos mondta, hogy a vas- és vitaminpótlás elengedhetetlen a korodban. Különösen most, hogy a szállítási cég körüli stressz megint a tetőfokára hág. Terrence esküvője is sok pénzbe került…
– Terrence esküvője – ismételtem meg a nevét, miközben végre leültem az étkezőasztalhoz, és az asztalra könyököltem. – Igen. Csodás este volt. A Gilded Oak csillárai gyönyörűen világítottak. Különösen a privát társalgóban, éjjel tizenkettő előtt néhány perccel.
A szobában a levegő hirtelen sűrűvé vált.
Beatrice nem ült le. Egyenesen állt a pult mellett, a vállai megfeszültek a selyemkardigán alatt. A szemei, amelyek eddig a megbízható feleség melegségét sugározták, most hirtelen beszűkültek, és hideg, éles fény gyulladt bennük.
– Miről beszélsz, Elijak? – kérdezte, és a hangjából végleg eltnűnt a lágyság.
– Arról a beszélgetésről beszélgetek, amit te és Megan folytattatok a kanapén, miközben azt hittétek, senki sem látja titeket – feleltem, előhúzva a zsebemből a papírt, és simára terítve az asztalon. – Arról a családi alapítványról, amiről Megan eddig semmit sem tudott, de amióta a Lake Oconee-i ház papírjait a pár esküvői kártyájába rejtettem, hirtelen nagyon is érdekelni kezdte. És legfőképpen arról az orvosi proxyról, amivel át akarjátok venni az irányítást a cég és az összes vagyonom felett, mielőtt még észrevenném, hogy a saját feleségem lassan, de biztosan kiiktat a mindennapokból.
Beatrice nem kiabált. Nem csapta be az ajtót. Csak lassan, megfontoltan elmosolyodott – pontosan úgy, ahogy a biztonsági kamera felvételén tette, amikor Megan felmutatta a hamisított orvosi jelentést.
