I. A hóvihar és az elfeledett múlt
A hóvihar úgy csapott le a chihuahuai dombokra, mint egy hirtelen haragú fenevad. A hőmérséklet órák alatt drasztikusan a fagyponthoz közeledett, és a szél a hópelyheket olyan fergetegesen kavarta fel, hogy a lószállások és a főépület közötti tíz méteres távolság is láthatatlanná vált.

Esteban Calleros a konyhaablak mellett állt, kezében egy bögre kihűlt kávéval. A homloka ráncba szökkent, miközben a sötét, kavargó éjszakát figyelte. A hajnali három órakor betört kerítés és a szétszóródott marhák esete nem volt véletlen baleset. A két oszlop roppanása, amit a vihar előtti csendben hallottak, szándékos szabotázs volt.

— Nem mehetsz ki, Clara — mondta Esteban határozottan, miközben észrevette, hogy a nő a vastag téli kabátját gombolja be a sarokban. — A vihar vakít. Ha most kimegysz a karámokhoz, eltévedsz a saját udvarunkon.

Clara feléje fordult. Az arcán nem félelem látszott, hanem az a rendíthetetlen nyugalom, ami eddig is mindenkit meglepett az El Encino Ranchon.

— Ha nem megyünk ki most, Esteban, a marhák felét reggelre halálra fagyva találjuk a kanyon alján — felelte Clara szilárd hangon. — És nem azért utaztam át az egész államon, hogy egy olyan férfi felesége legyek, aki tétlenül nézi, hogy a birtoka darabokra hulljon a saját makacssága miatt. Említetted, hogy a férfi, aki harminc évig próbálta megvenni ezt a földet, most a völgy legerősebb emberének dolgozik. Ki ő valójában?

Esteban arcizma megrándult. Letette a bögréjét az asztalra, és a szeme mélyén feltámadt valami régi, fojtott düh.

— Don Hilario Valenzuela — mondta Esteban fojtott hangon. — Ugyanaz az ember, aki tizenegy évvel ezelőtt rávette az első feleségemet, hogy hagyjon el. Azt ígérte neki, hogy ha kieszközli a bíróságon a vagyon megosztását, elhozza ide, és átveszi az El Encinót. A feleségem elment, de a bíróság elutasította a keresetet, mert a föld apai örökség volt, ami nem osztható meg házasság alatt. Hilario azóta sem tett le róla. Most pedig, a vihar leple alatt, a bérencei nyitották meg a karámokat, hogy gazdaságilag térdre kényszerítsenek minket.