Ekkor a konyhaajtó kinyílt, és Clara lépett ki. Kezében egy vaskos iratmappa volt, amit a régi, elfeledett fiókokból húzott elő előző este, miközben a ház könyvelését vizsgálta.
— Nem fogja megvenni, Don Hilario — mondta Clara tisztán, és a hangja messzire hallatszott a csendes reggeli levegőben.
Hilario meglepődve nézett a nőre.
— Ki ez a kis cseléd, Esteban? Úgy látszik, még mindig nem tanultál meg uralkodni a háza népén.
— Ő a feleségem — mondta Esteban határozottan, és egy lépéssel Clara mellé állt.
— Feleség? Hmmm. Egy levélben rendelt asszony. Biztosan nagyon büszke lehetsz rá — gúnyolódott Hilario.
Clara nem dühödve, hanem hideg, számító magabiztossággal kinyitotta az iratmappát.
— Lehet, hogy levélben érkeztem, Don Hilario, de a Temósachic környéki földnyilvántartási hivatalban jobban olvasok a sorok között, mint ön.
Hilario arca megmerevedett.
— Öt évvel ezelőtt — folytatta Clara, miközben kiemelt egy sárgult, hivatalos okiratot — ön jelzáloghitelt vett fel a saját birtokára, hogy megvásárolja a szomszédos erdőket. De a hitelt nem a banknak fizette vissza, hanem egy magánszemélynek, akinek a neve… hirtelen eltűnt a hivatalos aktákból. Viszont itt van egy másolat, amit az apám, a régi kerületi jegyző hagyott ránk a papírjai között, mielőtt meghalt.
Clara felnézett a papírból, és egyenesen az idős úr szemébe nézett.
— Ön csalást követett el a bíróságon, Hilario úr. Azt a földet, amivel most zsarolja a környék gazdáit, és amivel az én férjemet is tönkre akarta tenni, a bank rövidesen zárolni fogja, amint bemutatom ezeket az iratokat a főügyésznek Chihuahua városában.
A testőrök idegesen néztek egymásra. Hilario arca hirtelen elveszítette a színét; a gőgös mosoly helyét a tiszta panik vette át.
— Ez… ez hamisítvány! — hördült fel az öreg, de a hangja megremegett. — Nincs semmiféle bizonyítékod!
