Clara közelebb lépett a férfihoz. A konyhában pislákoló olajlámpa fénye megvilágította az arcukat.
— Akkor még inkább ki kell mennünk — mondta Clara. — Nem egyedül mész, Esteban. Ketten vagyunk.
II. A küzdelem a fagyban
A viharban a hideg késszúrásként hatott az arcra. A hó belepte a földet, a szél pedig úgy süvített a dombok között, mint egy sebesült vadállat. Esteban és Clara a vastag bőrköpenyeikbe burkolózva, egy-egy viharlámpával a kezükben indultak el a déli karámok felé.
A drótkerítés valóban le volt vágva; a rozsdás huzalok a hóban hevertek. A nyomok – bár a hó gyorsan temette őket – a szurdok irányába vezettek, ahol a meredek lejtők miatt a marhák könnyen halálra zuhanhattak vagy megrekedhettek a mély hóban.
— Ott vannak! — kiáltotta Esteban a szélzúgásban, miközben a lámpája fénye felvillantott néhány sötét testet a sziklák alatt.
Öt tehén és egy bika szorult be egy szűk sziklamélyedésbe, de a pánik miatt nem tudtak kimászni. Ha a vihar éjszaka itt tartja őket, megfagynak.
— Clara, maradj fent a peremen! — ordította Esteban, miközben óvatosan leereszkedett a jeges sziklához. — Égbe ugrom a kötelet, ha kell, de te ne kockáztass!
De Clara nem maradt fönn. Ismerte a hegyi jószágokat; apja mellett nőtt fel egy kisebb birtokon, mielőtt az ital elvette volna mindenüket. Egy oldalirányú, rejtett ösvényen – amit még a nyáron vett észre a térképeken – körbejárta a szikla alját, és alulról kezdte terelni a megijedt állatokat, miközben hangosan, nyugtatóan beszélt hozzájuk.
Esteban megdöbbenve látta, hogy a nő, akit alig néhány hete ismeretlenként vett el levélben, most félelem nélkül irányítja a helyzetet. A bika hirtelen megvadult, és Esteban felé intett a fejével, de Clara egy hirtelen mozdulattal, egy rongyot lengetve elterelte a vadállat figyelmét, és biztonságos irányba terelte.
Két óra feszült, fagyos küzdelem után az összes marhát sikerült visszaterelniük a meglévő, megerősített istállókhoz.
