Amikor az utolsó ajtó is bezárult, és a vihar dühöngése ellenére a benti jószágok már biztonságban voltak a szalmán, Esteban a faoszlopnak támaszkodott, és nehezen kapta a levegőt. A keze remegett a hidegtől és az erőkifejtéstől.
Clara lépett oda hozzá. A haja átázott a hótól, az arca kipirult, de a szemeiben ott égett az az acélos fény, ami miatt Esteban megértette: ez a nő nem hasonlít az előzőhöz. Ő nem a kényelmet kereste Temósachicban.
— Jól vagy? — kérdezte Clara, és a kesztyűjét lehúzva a férfi homlokára tette a kezét, hogy letörölje a ráfagyott izzadságot.
Esteban elkapta a kezét, de nem engedte el. Hosszasan nézett a szemébe.
— Miért tetted ezt, Clara? — kérdezte rekedten. — Elfuthattál volna. Visszamehettél volna a városba a következő postakocsival. Senki sem hibáztatott volna.
— Mert amikor odaléptem ehhez a kapuhoz, nem egy tökéletes férfit kerestem, aki soha nem hibázott — felelte Clara halkan. — Egy olyan embert kerestem, aki legalább őszinte a kudarcaival kapcsolatban. Te megmondtad, hogy hideg vagy. De azt nem mondtad, hogy gyáva. És én sem vagyok az.
III. A hajnali látogató és a leleplezés
Másnap reggel a vihar elült. A napfény vakítóan csillogott a friss, mély havon, megvilágítva az El Encino Ranch békés, de meggyötört táját.
Hajnalban azonban váratlan vendég érkezett. Egy elegáns, fekete hintó állt meg a főépület előtt. A bakról egy idősödő, de finom öltözetű, gőgös úr szállt le: Don Hilario Valenzuela. Mellette két fegyveres testőr lépkedett a hóban.
Esteban a tornácra lépett, kezében egy fadarabbal, amit a kerítés javításához használt. A szeme sötéten villant.
— Hilario. Korán indultál utazni erre a kopár földre. Nem hívtalak.
Don Hilario méltóságteljesen elmosolyodott, miközben a prémes kabátját igazgatta.
— Jó reggelt, Esteban. Hallottam, hogy vihar volt éjszaka. Azt is hallottam, hogy a marháid megint szétfutottak. Tudod, az El Encino túl nagy falat neked egyedül. Itt az ideje, hogy eladd a völgyet. Az ajánlatom még mindig érvényes: a fele áron, de azonnal készpénzben.
