— Elég bizonyíték van ahhoz, hogy holnap reggel a bíróság elé álljon — mondta Esteban, és a hangja olyan hideg volt, mint a tegnapi vihar. — És ha még egyszer a közeledbe merészelsz jönni az El Encino határainak, nem a bírósággal fogsz találkozni, Hilario. Takarodj innen.
Don Hilario tehetetlen dühében még egyszer felnézett rájuk, majd a testőreivel szinte menekülve visszamászott a hintóba. A kocsi nagy sebességgel fordult meg, és a hófelhőket maga mögött hagyva elviharzott a völgyből.
IV. Az igazi otthon
A csönd visszatért az El Encino Ranchre. A nap teljesen felkelt, meleg, aranysárga fényt árasztva a havas legelőkre.
Estevan levetette a kalapját, és mélyen kifújta a levegőt. Olyan volt, mintha egy tíz éve a vállán cipelt hegy szakadt volna le róla hirtelen.
Rátekintett Elenára. A nő ott állt a tornác szélén, a szél belekapott a sötét hajába, de az arca nyugodt volt, mint a vihar utáni égbolt.
— Nem is tudtam az apádról… — mondta halkan Esteban. — Azt hittem, egyszerűen csak egy újabb ember, aki szerencsét próbált itt.
— Apám hibázott az életében, sok mindent elivott — mondta Clara csendesen, miközben összecsukta az iratmappát. — De az utolsó napjaiban, mielőtt elment, azt mondta nekem: „Clara, a múltat nem tudod kitörölni, de azt eldöntheted, hogy a papírokból fegyvert csinálsz a védekezéshez, vagy tűzifát.” Én a fegyvert választottam. Hogy megvédjem azt, amiért érdemes élni.
Estevan odalépett hozzá. Nem volt benne az a merev tartás, amivel az első napon fogadta a boltban. Megragadta a nő kezét – a kezet, ami tegnap éjjel a jégben harcolt a marhákért, és ami ma reggel megmentette a birtokot.
— Azt mondtam neked az első napon, hogy hideg ember vagyok — mondta Esteban, és a hangja most nem volt rideg; mély volt, szinte bizonytalan a kimondott szavak súlyától. — Hazudtam. Csak féltem. Féltem attól, hogy valaki megint azt akarja majd, hogy változzak meg érte. De téged… téged nem akarlak megváltoztatni, Clara.
