1. RÉSZ

Carmen Navarro mozdulatlanul maradt a fenntartott szoba bejáratánál. A menye a táskáját az egyetlen szabad székre tette a fejtámla mellett. Ez volt az a vacsora, amelyet azért szerveztek, hogy Álvaro, fia, éppen egy madridi építészeti stúdió partnere lett. Carmen a Jorge Juan utcán lévő éttermet választotta, lefoglalta a szobát, és a kártyáját garanciának hagyta.

“Komolyan mondod?” kérdezte.

“Ne rontsd el az estét. Tudod, hogy fontos emberek jönnek ide.

Többen nézték a szalvétákat. Álvaro egyik kollégája ideges kuncogást hallatott. Senki sem tette el a táskát. Álvaro, hibátlanul sötétkék kabátjában, tovább vágott egy szelet kenyeret.

Carmen eszébe jutott egy másik étkező: a kis konyhára, amit Vallecasban béreltek, amikor Álvaro kicsi volt. Viharok idején a fiú elbújt vele. A Carmen tejet melegített, fahéjot szórt két szelet kenyérre, és kék tányéron tálalta, az egyik oldalán pattogva. A fia nem evett, amíg le nem ült mellé.

Aznap este először a fia nem talált széket az anyjának.

“Jó vacsorát,” mondta Carmen.

Felvette a kabátját, és hang felemelése nélkül távozott. A járdáról látta, ahogy Beatriz elfoglalja az ingyenes helyet, és koccint. Carmen hívogatta Alicia Romero számát, az ügyvédet, aki 16 éve védte a cégét.

“Fogadd el az ajánlatot,” kérte. El akarom adni Rutas del Henares-t.

8 hónapja tárgyaltak egy forgalmazó csoporttal. A végső javaslat összege 7 200 000 euró volt. Carmen úgy alapította meg az üzletet, hogy bérelt furgont vezetett, hajnalban jelentkezett be, és minden útvonal előtt Álvarót az iskolába vitte. Most már raktárai voltak Cosladában, országos szerződések és 63 munkás. A fia tudta, hogy a közlekedésben dolgozik, de alig érdeklődött más iránt.

“Nem akarsz holnapig gondolkodni rajta?” kérdezte Alice.

“Túl régóta gondolkodom másokon.

Ezután felhívta az étteremvezetőt, és visszavonta a vacsora feltöltésének engedélyét a kártyáján. Nem tiltotta meg nekik a szolgálatot: egyszerűen világossá tette, hogy a törvényjavaslat azoknak felel meg, akik az asztalnál ültek.