Nem az a hideg és biztos dolog, amit a kamera felvételei óta hordtam.

Valami régebbi.

Kevésbé szervezett.

“Te vagy a családom,” mondtam. “Pont ezért nehezebb ez, mint amilyennek lenne.”

Egy csend.

Aztán halkan, sokkal halkabban, mint bármi mást, Kevin azt mondta: “Apa kitalált volna valamit.”

Hagyom, hogy ez leüljön.

Hagytam, és lélegeztem át rajta.

És gondoltam Davidre és a kabinetre.

A három hétvége csiszolás.

A “szabad” szó Britney kézírásában egy kartonlapon ragasztva a nyáron, mielőtt minden megváltozott volna, a kézzel épített tárgy elején.

Azon gondolkodtam, mit tett volna valójában David.

David soha nem került volna ebbe a helyzetbe, mert nem engedtem volna, hogy ez megtörténjen vele.

“Az apádat,” mondtam óvatosan, “nem kérték volna, hogy fogadja el ezt. És én sem.”

Megálltam.

“Megvan Tom Reardon száma a hirdetésből. Minden innentől kezdve rajta keresztül megy keresztül.”

“Anya, gyere már. Nem várhatod el komolyan, hogy csak…”

“Elvárom, hogy elolvasd a feljegyzést, Kevin. Az egészet.”

Hallottam, ahogy kifújja a levegőt.

Frusztrált. Sarokba szorítva.

Aztán a háttérben Britney hangja élesebbé vált.

És hallottam, ahogy egy telefon kézcseréje zajlik.

Aztán Britney hangja a fülemben volt.

Higgadt és kissé túl világos.

“Carol, azt hiszem, amit mindannyian próbálunk elérni, az valami, ami tényleg mindenkinek működik. Ha te és én csak…”

“Brittany.”

Egyenletesen tartottam a hangomat.

“Tom Reardon száma a hirdetés tetején van nyomtatva. Minden kommunikáció rajta keresztül zajlik. Most.”

Egy ütem.

“Valójában nem fogod ezt megcsinálni…”

Befejeztem a hívást.

A telefont Peg konyhaasztalára tettem, és a kezem a kávéscsésze körül tartottam.

És egy percig nem mozdult.

Kilencéves Kevin a tenyerét David tölgyfához nyomta, és megkérdezte, segíthetne-e.

Kevin tizenkét évesen ezzel a hangon.

Kevin egy bérautóval vezet a házamhoz, miközben Ashlandben voltam, és a téglákkal támasztotta ki az ajtómat.

Felvettem a telefont, és írtam Tomnak.