A telefon kijelzőjének kék fénye hidegen világította meg Mateo arcát a sötét szobában. A 20 000 eurós hitelkérelem ott feküdt előtte a digitális dokumentumtárban, hamisított, szétfolyó aláírásával, amit az apja próbált lemásolni. Rafael Salcedo telefonszáma szerepelt a kapcsolattartó adatoknál, és a jóváhagyó kódokat tartalmazó SMS-ek is arra a készülékre érkeztek.
Mateo nem érzett dühöt. Nem volt üvöltés, nem volt vérforrás az ereiben, csak egy fagyos, tökéletesen tiszta csend, ami leereszkedett a lelkére. 11 éven át a Banco Santander privát banki divíziójának vezető kockázatelemzőjeként és vagyonkezelőjeként dolgozott. Nap mint nap milliárdos portfóliókat ellenőrzött, nemzetközi csalássorozatokat leplezett le, és pénzügyi összeomlásokat hárított el. És miközben a családi asztalnál a mostohaanyja, Mercedes, gúnyosan „unalmas banki alkalmazottnak” nevezte, ő volt az, aki csendben, a háttérből fizette a család rejtett adósságait, Lucía autó biztosítását, és mentette meg Rafael csőd szélén táncoló építőipari cégét, valahányszor az öreg elszámolta magát.
De ma reggel valami végleg elpattant. „Öt emberért megyünk Olaszországba. Nem jössz, Mateo, de remélem, elég érett vagy ahhoz, hogy megértsd.”
Elutasították, mint egy nem kívánt idegent a saját apja házában, miközben az ő kártyájáról akarták kifizetni a luxusutazást Rómában, Velencében és Milánóban.
Mateo lassan leült az íróasztalához. Kinyitotta a személyes, titkosított laptopját. Nem a családi szívességek Mateója volt már, hanem a professzionális pénzügyi stratéga.
Először bejelentkezett a bank belső biztonsági rendszerébe a magas szintű hozzáférési kódjaival. Mivel a 9 600 eurós tranzakciókat és a 20 000 eurós hamisított hitelkérelmet engedély nélküli csalásként jelölte meg, a banki protokoll automatikusan elindult. A tranzakciókat azonnal zárolta a rendszer, a kereskedelmi számlákra visszahívást küldött, és a hamisított aláírás miatt automatikus rendőrségi feljelentés tervezete generálódott a Banki Csalás elleni Osztályon.
De Mateo nem állt meg itt.
