A számtalan családi dokumentum közül, amelyeket az évek során az apja ráhagyott, hogy „intézze el a papírmunkát”, Mateo hozzáfért a Salcedo Construcciones S.L. teljes könyveléséhez és a család összes személyes bankszámlájához. Rafael Salcedo mindig is büszke volt a Pozuelo de Alarcón-i villára, a Mercedes anyagi igényeire, és az idősebb gyerekei – Marcos, Irene és Lucía – gondtalan luxuséletére.
Ahogy Mateo mélyebbre ásott a rendszerben, a képernyőn feltárult a teljes, pusztító igazság.
Rafael cége hónapok óta klinikai halott volt. Az öreg több mint 180 000 eurós adósságot halmozott fel uzsorásoknál és kétes magánhitelezőknél, hogy fenntartsa a gazdagság látszatát. És ami még ennél is rosszabb volt: a villát, ahol éltek, Mateo elhunyt édesanyjának az örökségéből vették, de Rafael törvénytelenül átíratta a saját nevére, miközben Mateo törvényes jussa a ház 50%-a lett volna. Rafael az utóbbi három évben Mateo nevét és adószámát használta kezességvállalásra, folyamatosan hamisítva a fia aláírását a különböző banki papírokon.
A 20 000 eurós kölcsön nem az olaszországi utazásra kellett volna. Az utazást a 9 600 eurós lopott kártyakeretből fedezték volna. A 20 000 euró egy végrehajtási eljárás felfüggesztésére kellett volna, amit a spanyol adóhatóság (Hacienda) indított a Salcedo Construcciones ellen.
Mateo szája szélén keserű mosoly jelent meg.
– Azt akartátok, hogy áldozatot hozzak másokért? – suttogta a sötétben. – Rendben. Megtanítom nektek, mibe kerül egy igazi áldozat.
Másnap reggel 7:00-kor a ház már hangos volt a készülődés zajától. Bőröndök csikordultak a márványpadlón. Mercedes idegesen kiabált a szolgálólánynak, miközben Marcos és Irene a legújabb divat szerinti ruháikat pakolták a méregdrága Samsonite táskákba. A Barajas repülőtérre induló luxustaxi 8:30-ra volt rendelve. A rómáig tartó járat 11:15-kor indult.
Mateo nyugodtan lépett le a lépcsőn. Sötétkék öltönyt viselt, selyemnyakkendőt, a táskája a kezében volt. Úgy nézett ki, mint aki egy szokásos napra indul a bankba.
