Richard tenyere lassan ökölbe szorult a finom szövetkabát alatt. Feltette a kezét Sophie háta mögé, és gyengéden magához ölelte a kislányát. Bár a szívét fojtogató düh és a tehetetlenség bénító hidegsége szorította, a hangja megmaradt annak a halk, nyugodt menedéknek, amire Sophie-nak most a leginkább szüksége volt.
– Beszélj hozzám, Sophie – suttogta, álla a kislány kócos haját érintette. – Senki sem fog bántani. Itt vagyok. Apa itt van.
Sophie apró, remegő légvételt vett. A mellkasa hevesen zihált, miközben a pici ujjaival még szorosabban markolta felnőtt kabátjának hajtókáját.
– Miss Clara azt mondta… ha megmondom neked, elviszed tőlem Buster-t – suttogta a kislány, a szemei tágra nyíltak a félelemtől, ahogy a konyha sarka felé pillantott, ahol a golden retriever feküdt. – Azt mondta… ha rossz vagyok, a kutyáknak való étel jár nekem, mert én is csak egy rossz kislány vagyok, aki miatta nem tud elmenni a barátaihoz.
Richard teste kővé dermedt.
Clara Vance. A nevelőnő, akit hat hónappal ezelőtt fogadott fel a legmagasabb referenciákkal rendelkező luxusügynökségen keresztül. A nő, aki mindig makulátlan kosztümben, kedves mosollyal és tökéletes modorral fogadta őt, valahányszor késő este hazaért a tárgyalásokról. A nő, akinek kétszeresét fizette az átlagos fizetéseknek, csak azért, hogy a lánya a lehető legnagyobb biztonságban és szeretetben nevelkedjen, miután Sophie édesanyja három éve életét vesztette egy autóbalesetben.
– Clara mondta ezt? – kérdezte Richard, s a hangja jegesebbé vált, mint a téli konyhapadló.
– Igen… Tegnap reggel elfelejtettem megcsinálni a rajzomat, amit kért. Dühös lett. Azt mondta, büntetésből a szobámban kell maradnom, és nem ehetek semmit, amíg meg nem tanulom, hogyan kell tisztelni őt – zokogta fel halkabban Sophie, nehogy meghallja valaki a házban. – Azt mondta, ha neked szólok, hazudsz majd a rendőröknek, és elviszik tőlem Bustert, téged pedig börtönbe csuknak, mert te is rossz apa vagy, aki so sincs itthon.
