– Lassabban, kicsim. Senki nem veszi el tőled. Annyit ehetsz, amennyit csak szeretnél – mondta gyengéden Richard, miközben simogatta a kislány hátát.
– Apa… Clara hol van? – kérdezte Sophie halkan, két falat között riadtan az ajtó felé pillantva.
– Emelletik? – kérdezte Richard.
– A szobájában van. Azt mondta, fejfájása van, és nem akarja, hogy zavarjam. Azt mondta, ha kijövök a szobámból, megbánom. De… de annyira fájt a hasam, apa. Nem bírtam tovább.
Richard lehunyta a szemét. Kiszámolta az időt. Ha ő nem mondja le a délutáni tárgyalást, ha nem határozza el, hogy meglepi a lányát a játékokkal, Sophie estig – vagy akár másnap reggelig – étel nélkül maradt volna a szobájában, miközben a nevelőnő az emeleten pihen.
– Nem fogsz többet félni tőle, Sophie. Ígérem neked – mondta Richard. – Buster biztonságban van. Te biztonságban vagy. És én sem hová sem megyek.
2. Fejezet: A felvételek és az álarc lehullása
Miután Sophie megevett egy teljes tál levest és egy almát, Richard felvitte őt a saját nagy hálószobájába. Beutalta a kislányt a hatalmas, puha ágyba, bekapcsolta neki a kedvenc rajzfilmjét, és maga mellé hívta Bustert, a golden retrievert. A kutya azonnal felugrott az ágy szélére, és a fejét Sophie ölébe hajtotta.
– Maradj itt, kicsim. Bezárom az ajtót belülről, de mindjárt visszajövök. Csak elintézek pár dolgot lent.
Richard kilépett a szobából, és a dolgozószobája felé vette az irányt. A szíve verése szinte szétfeszítette a mellkasát, de a mozdulatai szándékosan lassúak, megfontoltak voltak.
A dolgozószobájában odalépett a rejtett páncélszekrényhez, kinyitotta, és elővette a ház biztonsági rendszerének központi szerverét. Három évvel ezelőtt, amikor a házat építtette, a legmodernebb, észrevehetetlen kamerarendszert szereltette be. Nem azért, hogy a személyzetet kémlelje, hanem a vagyonvédelem miatt. A kamerák a folyosókat, a konyhát, a nappalit és a gyerekszobát is fedték.
Bizonyos szögeket Clara ismerhetett, de voltak vakfoltok, amikről fogalma sem volt.
