Richard megállt az ajtóban. Nem szólt egy szót sem. Csak állt, és nézte a nőt. A tekintete olyan fagyos és sötét volt, hogy Clara mosolya lassan lefagyott az arcáról.
– Mr. Sterling? Valami baj van? – kérdezte a nő, s a hangjába most először költözött bizonytalanság.
– Mikor evett utoljára a lányom, Clara? – kérdezte Richard. A hangja mély volt, halk és veszedelmes.
Clara szeme megrándult. Gyorsan megerősítette a tartását.
– Nos… természetesen ma reggel dús reggelit kapott. Zabkását gyümölcsökkel. Utána pedig…
– Ne hazudj – vágott közbe Richard. Egyetlen lépést tett előre. – Fél órája jöttem haza. Meglepni jöttem a lányomat. Tudod, hol találtam őt, Clara?
Clara nyelt egyet, az arca elfehéredett.
– Én… én nem értem…
– A konyhapadlón találtam. Mezítláb. Sírva. És a kutya táljából evett a száraz tápot, mert tegnap reggel óta egyetlen falat ételt sem adtál neki.
– Ez… ez hazugság! – kiáltotta Clara, s a professzionális álarc végleg darabokra hullott. – A kislány kitalálja! Tudja, milyen élénk a fantáziája, Mr. Sterling! Sophie ármánykodik! Nem akarja megcsinálni a feladatait, dacos, és most engem próbál feketíteni! Én mindent megteszek érte, de ő egy kezelhetetlen, rosszindulatú gyerek!
Richard odalépett hozzá. Olyan közel állt meg a nő előtt, hogy Clara érezte a férfi testéből áradó pusztító feszültséget.
– A lányom hatéves – mondta Richard, s minden egyes szót külön megnyomott. – És te azzal fenyegetted meg, hogy elviszed a kutyáját, és börtönbe záratsz engem, ha elmondja az igazat. Azt mondtad neki, hogy egy rossz kislány, aki nem érdemel ételt.
Clara hátralépett egyet, amíg a sarka neki nem ütközött az ágy szélének.
– Nincs bizonyítéka! – sziszegte a nő, s a szemeiben megjelent a sarokba szorított patkány gonoszsága. – Egy hatéves kislány szava az enyém ellen! A legnevesebb ügenökség küldött! Ha elbocsát, megrágalmazom a sajtóban! Elmondom mindenkinek, hogy egy elhanyagoló apa vagy, aki so sincs itthon, és a kislánya mentálisan beteg! Nem tudja bizonyítani!
