Elena visszagondolt arra a 16 ezüstérmére, amit három évig őrzött. Az érmék nem csupán pénzt jelentettek; a túlélése, a függetlensége szimbólumai voltak. Megvette rajtuk ezt a földet, amit mindenki értéktelennek hitt. Most pedig, amikor a föld életre kelt, a keselyűk azonnal megjelentek.
— Nem fogom odaadni — suttogta a csendes szobában. — Nem adjátok el újra az életemet.
II. Utazás Durango városába és a néma szövetséges
Másnap hajnalban, még mielőtt a nap áttörte volna a hegyek vonulatát, Elena felkészült az útra. A szürke szamár hátára erősített két fonott kosarat, beléjük pakolt némi száraz tortillát, egy kulacs vizet a forrásból, és gondosan becsomagolta a földvásárlási adásvételi szerződését, valamint a Cárdenas-féle idézést.
Az út Durango városába hat órán át tartott a poros, kanyargós hegyi csapásokon. A nap irgalmatlanul tűzött, de Elena nem állt meg pihenni. Amikor megérkezett a bíróság patinás, kőből épült épülete elé, a várost már elárasztotta a piaci forgatag zaja.
A bíróság folyosóján hűvös volt a levegő, a magas ablakokon átszűrődő fényben porszemcsék táncoltak. Elena a fal mellett várakozott, szorosan magához ölelve a kopott vászontáskáját.
Nemsokára megjelent Silas Cárdenas. Magas, sötét öltönyös férfi volt, arany óralánccal a mellényén, és olyan magabiztos léptekkel járt, mint aki már az egész megyét a zsebében tudja. Mögötte, néhány lépéssel lemaradva, Rogelio Salvatierra haladt. Rogelio tekintete idegesen ugrált a padlólapokon, és amikor meglátta Elenát, elfordította a fejét.
— Még mindig visszaléphetsz, Elena — szólalt meg Cárdenas, ahogy megállt előtte. A hangja mézesmázos volt, de a szeme hideg maradt. — Fizetek neked ötven ezüstöt a munkádért és a fáradságodért. Elhagyhatod Piedra Secát emelt fővel. Egy egyedülálló özvegy amúgy sem tudna megvédeni egy ekkora birtokot a hegyi rablóktól és a szárazságtól.
Elena felállt a fapadgról. Bár alacsonyabb volt a férfinál, a tartása olyan egyenes volt, mint a völgyben álló diófák törzse.
