— A föld az enyém, Cárdenas úr. Törvényesen vettem meg a városházán, azzal a pénzzel, amit a saját munkámmal kerestem. Tomás soha nem írt alá semmit önnek Piedra Secáról, mert azt sem tudta, hogy a föld létezik.
Rogelio köhögött egyet, és közbelépött:
— Elena, ne légy nyakas! A testvéremnek rengeteg adóssága volt! Én magam láttam, amikor aláírta a kötelezvényt Cárdenas úrnak! Csak jót akarunk neked, nem akarjuk, hogy a bírósági költségek teljesen tönkretegyenek!
— Jót akartok? — kérdezte Elena, és a hangja végre megtelt azzal a keserűséggel, amit három évig elfojtott magában. — Tizenhét nappal Tomás halála után becsaptad az ajtót az arcomba, Rogelio. Elvettétek még a varrógépemet is. Egyetlen éjszakára sem engedtetek be. És most, hogy a föld, amit haszontalannak hittetek, vizet és diót ad, hirtelen a testvéred emléke lett a kifogásod?
Rogelio arca megrándult, de nem tudott válaszolni.
Ekkor kinyílt a tárgyalóterem nehéz tölgyfa ajtaja, és egy fiatal, fekete taláros ügyvéd lépett ki rajta. A neve Don Mateo Calderón volt, a város egyik legelismertebb, bár fiatal jogásza, aki arról volt ismert, hogy nem fogadott el kenőpénzt a nagybirtokosoktól.
— Señora Salvatierra? — kérdezte az ügyvéd, körbenézve a folyosón.
— Én vagyok az — lépett elő Elena.
— A bíró úr készen áll. Kérem, lépjenek be.
III. A tárgyalás és a rejtett irat
A tárgyalóteremben magas, faragott fapadok sorakoztak. Az asztalfőn Don Agustín Rivas bíró ült, egy idős, szürke hajú férfi, aki évtizedek óta bíráskodott a tartományban. Szemüvegén keresztül hosszan tanulmányozta a fefelek elé tárt iratokat.
Silas Cárdenas ügyvédje azonnal átvette a szót. Előadta a történetet Tomás Salvatierra tartozásairól, bemutatta a záloglevelet, és Rogelio tanúvallomását hozta fel fő bizonyítékként.
— A tanú, Rogelio Salvatierra, az elhunyt eladósodott férfi édestestvére, esküt tett arra, hogy a dokumentumon szereplő aláírás a testvéréé — mondta a védőügyvéd emelt hangon. — A törvény értelmében a tartozás a vagyontárgyakra terjed ki, beleértve a Piedra Seca-i vízjogokat is.
