A bíró Rogeliora nézett.
— Salvatierra úr, megerősíti, hogy jelen volt, amikor a testvére aláírta ezt az iratot 1896 nyarán?
Rogelio megköszörülte a torkát, és félve Cárdenasra pillantott.
— Igen, bíró úr. Jelen voltam. Tomásnak pénzre volt szüksége a bányászati felszerelésekre.
Elena ekkor felállt. Nem várta meg, míg engedélyt kap, megszólalt:
— Bíró úr, engedje meg, hogy megmutassam a bíróságnak Tomás saját kézírását.
Kivett a táskájából egy kis, megkopott imakönyvet, amelynek belső borítójára Tomás írt egy rövid üzenetet az esküvőjük napján, 1889-ben. Odalépett a bírói pultoz, és letette az imakönyvet a Cárdenas-féle záloglevél mellé.
— Tomás soha nem tanult meg folyékonyan írni — mondta Elena tisztán és határozottan. — Csak a nevét tudta leírni, és mindig egy kis hurokkal fejezte be az ‘s’ betűt, mert a jobb mutatóujja gyerekkorában megsérült egy fejszézés során. Nézze meg ezt a záloglevelet, bíró úr. Az aláírás tökéletes, egyenes betűkből áll. Olyan ember írta, aki mindennap tollat fog a kezébe.
A bíró előrehajolt, felvette a nagyítóját, és percekig hasonlította össze a két írást. A teremben olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra egyenletes ketyegését.
— Továbbá — folytatta Elena, megszegve minden bírósági etikettet, de nem törődve vele —, 1896 nyarán Tomás nem Durangóban volt. A San Pedro-i bányában dolgozott, kétszáz mérföldre innen, ahonnan hat hónapig nem jöhetett haza, mert a bányavállalat elzárta a munkásokat a kolerajárvány miatt. Erről a bányatársaság hivatalos nyilvántartása is tanúskodik.
Cárdenas ügyvédje fészkelődni kezdett.
— Ez irreleváns! A dátum lehet egyszerű elírás is!
— Egy elírás egy hivatalos záloglevélen? — kérdezte a bíró szigorúan, megemelve a fejét. Rivas bíró szemei villámokat szórtak. — Salvatierra úr, lépjen közelebb!
Rogelio lassan, remegő térdekkel lépett a bírói pulthoz.
