Egy délután, miközben egy zsanért javított, Elena megtalálta Arturo lakatát egy fiókban. Néhány másodpercig tartotta, majd a kunyhóhoz vitte. Ez tökéletesen használható volt a szerszámajtó bezárásához.

Rafael látta, hogy elhelyezi, és felnevetett.

—Végül hasznos volt.

“Majdnem minden megtalálja a helyét,” válaszolta.

Madridba visszatérésükkor az óra csengőkkel fogadta őket. Elena letette a kulcsokat, levette a cipőjét, és felkapcsolta a konyhai lámpát. Rafael meleg vizet tett, és kivett két csészét.

Senki sem nézett rájuk. Nem volt autó az ajtónál, és egyetlen szülő sem várt egy felismerésre. Csak egy teáskanál hangja és a kérdés, hogy van-e még kenyér vacsorára.

Elena az ajtóból figyelte őt. Emlékezett arra az emberre, aki az esőben felvett egy radiátort a földön, és visszautasította a 10 eurót. Mindig ott volt.

Amikor Rafael hozta neki a poharat, megérintette a kezét. Anyja órája ismét megütött, és Elena, aki évekig megterítette az asztalt valakinek is, aki nem tud visszajönni, közelebb húzta a székét egy olyan férfi székéhez, aki megtanult maradni.