Kipattintotta a zárat. Felemeltem a motorháztetőt. A hideg ellenére a motorból égett olaj és régi gumi szaga áradt. A zsebemből elővettem egy kis zseblámpát – sosem indultam el otthonról nélküle –, és bevilágítottam. Az ékszíj laza volt, az akkumulátor sarui pedig vastagon álltak a korróziótól.
– Van a csomagtartódban bármilyen szerszám? Egy csavarkulcs? – kérdeztem.
Bólogatott, és kiszállt, hogy hozzon egy rozsdás, alig használható készletet.
Tíz percbe telt a sötétben, a fagyos szélben. Letisztítottam a sarukat, meghúztam az ékszíjat, amennyire tudtam, és megkértem, hogy indítson. A motor köhögött egyet, majd egyenletes, bár kissé kopogó hanggal életre kelt.
Lila kipattant az autóból, és a nyakamba ugrott. Az ölelése váratlan volt, meleg és őszinte.
– Úristen, köszönöm! Mivel tartozom?
– Egy darab papírral és egy tollal – mondtam.
A kesztyűtartóból előbányászott egy blokkot és egy tollat. Felírtam rá a címemet és a telefonszámomat.
– Ez csak sebtapasz. Az a generátor a végét járja, és az ékszíj is hamarosan elszakad. Ha van időd a két ünnep között, gyere el hozzám. Van egy műhelyem a házam mögött. Rendberakom neked, ingyen. Nem mintha olyan sok dolgom lenne.
Lila a papírra nézett, majd rám.
– Komolyan mondod?
– Komolyan. Boldog karácsonyt, Lila.
Ahogy elhajtott, hosszan néztem a vörös hátsó lámpák távolodó fényét. Amikor beültem a teherautómba, a fűtés már melegítette az utasteret. Hazafelé vezettem. A sötét úton már nem a lányom verandáján elhangzott szavak visszhangzottak a fejemben. Hanem a motor hangja. Újra megjavítottam valamit. Újra hasznos voltam.
2. Fejezet: A telefonhívás
Másnap reggel a házam csendesebb volt, mint valaha. A karácsonyfa fényei villogtak a nappaliban, megvilágítva Martha régi, hímzett terítőjét az asztalon. Főztem egy kávét, és leültem a fotelbe. Nem éreztem dühöt. A düh energiát emészt fel, nekem pedig abból már kevés volt. Csak egy mély, tompa ürességet éreztem.
