Lila gyorsan letörölte a kezét a köténybe, és bátortalanul elmosolyodott.
– Örvendek. Harold nagyon sokat mesélt rólad. Visszamegyek, figyelem a tésztát… – Ezzel visszasurrant a házba, érezve a feszültséget.
Sarah felém fordult. A szemei villogtak.
– Egy barátod? Apu, ez a lány velem egyidős lehet, vagy még fiatalabb! Ott mászkál anya kötényében a házadban? Mi folyik itt? Soha nem is hallottam róla!
– Mert soha nem kérdezted, mi van velem – feleltem csendesen. – És ne emeld fel a hangod a házam előtt.
Sarah arca megremegett. A karjait összefonta a mellkasa előtt, mintha védené magát.
– Szóval ez a bosszúd? Amiért szenteste kifakadtam? Kerestél egy… egy pót-lányt, aki majd hallgatja a történeteidet, akit istápolhatsz, hogy jobban érezd magad?
A szavai fájtak, de nem úgy, mint régen. Olyan volt, mintha egy régi sebhelyet érintett volna meg, ami már nem vérzik.
– Lila a mosodában ült szenteste, egyedül. Hozzám hasonlóan. Elkezdtünk beszélgetni. Megjavítottam az autóját. Ő pedig megsütött nekem egy pitét. Ennyi az egész, Sarah. Ő nem a pót-lányom. Ő egy ember, aki kíváncsi volt rám. És aki engedte, hogy újra hasznos legyek.
Sarah szemeiben könnyek gyűltek. Lassan leült a verandán lévő öreg, fából készült hintaszékre. Arra a székre, ahová karácsonykor az ajándékokat tettem.
– Én… én annyira sajnálom, apu – suttogta, és az arca a kezébe temetkezett. – Azt a karácsonyt. Mindent. Azt hittem, ha nem beszélek róla, majd elfelejtjük. Azt hittem, örökké itt leszel, várakozva, amíg nekem lesz időm rád.
– Én itt voltam, Sarah. De az idő mindannyiunk számára véges.
Leültem mellé a lépcsőre.
– Túl sok nyomást helyeztem rátok – mondtam halkan. – Azt vártam, hogy ti legyetek a világom, mert miután anyád meghalt, nem maradt másom. De neked a saját családod a világod. Nem lehetek én a középpontban. És ez így van rendjén.
Sarah felnézett, az arca nedves volt a könnyektől.
– Hiányzol, apu.
– Te is nekem, kicsim. De a kapcsolatunk nem lehet többé egy kötelező kör. Nem akarok csak egy feladat lenni a naptáradban.
