Megfogtam a kezét. Kérges, öreg kezem eltűnt a vékony, fiatal ujjai alatt.
– Te is megmentettél engem valamitől, Lila. Magamtól.
Közben Sarah-val a kapcsolatom a minimálisra csökkent. Havonta egyszer felhívott, kínos, ötperces beszélgetéseket folytattunk az időjárásról, a gyerekek iskolájáról. Mindig meghívott magukhoz, én pedig mindig találtam valami udvarias kifogást. A távolság köztünk már nem csak földrajzi volt. Hatalmas űr tátongott köztünk, amit a ki nem mondott szavak töltöttek ki. Nem voltam dühös rá. Csak elfogadtam, hogy a mi időnk lejárt.
5. Fejezet: A szembesülés
Június közepe volt. A nap magasan járt, én pedig épp a fűnyíró karburátorát tisztítottam a felhajtón. Lila bent volt a konyhában, hallottam, ahogy rádiót hallgat és énekel, miközben ebédet főzött mindkettőnknek.
Ekkor egy ezüstszínű SUV kanyarodott be a felhajtóra.
Ismertem az autót. Sarah szállt ki belőle.
Meglepetten töröltem meg a kezemet egy rongyba. Sarah nyári ruhát viselt, de az arca nyúzott volt. Amikor meglátott, elmosolyodott, de a mosolya nem ért el a szeméig.
– Szia, apu. Meglepetés.
– Szia, Sarah. Hát… tényleg az. Mi járatban erre? A gyerekek?
– Távborban vannak – mondta, és közelebb lépett. – Markkal… Markkal volt egy kis vitánk, és úgy gondoltam, eljövök. Fél éve alig láttalak.
Épp válaszolni akartam, amikor a szúnyoghálós ajtó kivágódott, és Lila lépett ki a verandára, egy fakanállal a kezében, egy kötényben, ami egykor Martháé volt.
– Harold, a tészta majdnem kész, kérsz rá extra sajtot, vagy… – Lila megállt, és meglátta Sarah-t. A mondat a levegőben lógott.
Sarah tekintete Lilára szegeződött, majd rám. Az arcán a döbbenet, a zavartság, majd valami egészen más, talán a féltékenység futott át.
– Ő kicsoda? – kérdezte Sarah, a hangja hirtelen éles lett.
– Ő Lila – mondtam nyugodtan. – Egy nagyon kedves barátom. Lila, ő a lányom, Sarah.
