Szenteste a lányom verandáján álltam, egy doboz ajándékokkal a karjaimban, amikor hallottam, hogy az ajtón át mondja: “Mondtam, hogy idén nem kellett volna meghívnunk.” Megdermedtem, mielőtt kopoghattam volna.

Sokáig ültünk ott a csendben. A madarak csicseregtek a fák között. Sarah végül mély levegőt vett, és letörölte az arcát.
– Maradhatok ebédre? – kérdezte halkan. – Szeretném… szeretném megismerni Lilát. Ha már anya kötényét hordja, gondolom tudja, hogyan kell jó tésztát csinálni.

Elmosolyodtam.
– A legjobbat csinálja a megyében. De ne mondd el neki, hogy ezt mondtam, mert a fejébe száll a dicsőség.

Az az ebéd volt az első alkalom évek óta, hogy nem éreztem feszültséget a lányom társaságában. Sarah és Lila az elején óvatosan méregették egymást, de Lila természetes kedvessége, és Sarah őszinte megbánása lassan feloldotta a jeget. Beszélgettek az életről, a munkáról, a gyerekekről. És én csak ültem az asztalfőn, és hallgattam őket. Nem kellett történeteket mesélnem ahhoz, hogy létezzem.

6. Fejezet: Újra Szenteste
Az idő kereke tovább forgott. A falevelek elsárgultak, majd lehullottak, és a világ ismét fehérbe borult. Elérkezett egy újabb szenteste.

De ez az év más volt.

Nem ültem teherautóba, hogy két órát vezessek a sötét autópályán. A teherautóm a fűtött garázsban pihent, frissen cserélt olajjal. Ehelyett a konyhámban álltam, és a sütőből áradó fahéj és sült pulyka illatát szívtam magamba.

A házam, amely tavaly ilyenkor olyan üres és hideg volt, most tele volt élettel. A kandallóban ropogott a tűz, a karácsonyfa alatt pedig ajándékok sorakoztak.

Lila a pultnál állt, épp a mártást kevergette. Mellette állt egy magas, csendes fiatalember, David. Lila új barátja. Egy fiú, aki úgy nézett a lányra, ahogy én néztem Marthára annak idején. David épp most fejezte be a tanulmányait, és nagyon rossz volt a kocsijában a kuplung. Már megbeszéltük, hogy a két ünnep között betoljuk a műhelybe.

Kint kutyaugatás és ajtócsapódás hallatszott.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és a hideg széllel együtt betódult a családom. Sarah, Mark és a két unokám, Tomi és kis Sarah. Tomi azonnal a nyakamba ugrott, a kezében még mindig ott szorongatta azt a fém teherautót, amit tavaly vettem neki. A festék már lekopott az éleiről, de egyben volt. Pont ahogy akartam.