A kis iroda légkörében megfagyott a levegő. A telefon hangszórójából érkező szavak úgy csapódtak le köztünk, mint egy jéghideg zuhany. Clara döbbenten nézett rám, a keze megállt a levegőben a jegyzettömbje felett. Én lassan leültem a Lucía előtti székre, miközben a kislány csöndben, de éber tekintettel ringatta a karjában a 11 hónapos kishúgát, aki éppen telhetetlenül szopta a Dora által hozott, frissen elkészített tápszeres üveget.
– Elnézést, igazgató úr – mondta Clara, próbálva megőrizni a professzionális hangját, bár a szája széle megremegett. – Jól értettem? Azt mondja, Elena Herrera kilenc hónapja halott?
– Pontosan – felelte a telefonban az igazgató, a hangjában mély, elfojtott aggodalom vibrált. – Sajnálatos autóbaleset volt tavaly késő ősszel. Az iskola annak idején részt vett a megemlékezésen is. Lucíát az édesanyja féltestvére, egy Patricia Herrera nevű nő vette magához mint gyám. De három héttel ezelőtt valaki bejött az iskolába, átvette a gyermek tanulmányi papírjait, és aláírta a kiiratkozási ívet Elena Herrera nevében. Azt hittük, egy távoli rokonról van szó, aki elköltözteti a kislányt egy másik városba.
Lassan kikapcsoltam a hangszórót, és az igazgatóhoz fordultam:
– Igazgató úr, itt Alejandro Figueroa beszél. A lányok nálam vannak, a cégem központi épületében, teljes biztonságban. Egyelőre ne értesítsen senkit a családból, amíg ki nem derítjük, mi történik itt. Mindjárt visszahívjuk.
Letettem a telefont. Rátekintettem a kislányra. Lucía nem sírt, nem riadt meg. A korát meghazudtoló, fagyos fegyelem volt rajta, ami csak az olyan gyermekek sajátja, akik túl korán tanulták meg, hogy a felnőttek világa tele van veszéllyel.
– Lucía – mondtam halkan, tiszteletteljesen, mintha nem egy hétest, hanem egy felnőtt tárgyalópartnert szólítanák meg. – Az anyukád kilenc hónapja elment, ugye?
A kislány lassan bólintott. Ujjai még szorosabban fonódtak a kis Alma kék takarójára.
– És ki az a Patricia?
