Lucía lenézett a teniszcipőjére, amiből még mindig szivárgott a hideg esővíz.
– Anyu féltestvére. A baleset után odaköltözött hozzánk a házba. Azt mondta, ha nem fogadunk szót, az állam elviszi Almát egy olyan helyre, ahol soha többé nem láthatom. Azt mondta, ha csendben maradok, és megcsinálok mindent, amit kér, velünk marad, és anyukánk lehet.
– De mi történt vasárnap óta? – kérdezte Clara gyengéden, közelebb húzódva.
– Vasárnap bepakolta a ruháit két nagy táskába – mondta Lucía halkan, a hangja szinte suttogássá halkult. – Hoztak egy embert is, aki átnézte a bútorokat meg a papírokat. Patricia azt mondta nekem, hogy elmegy egy interjúra, és kedden jön vissza. Hagyott a konyhában egy doboz száraz kenyeret meg egy üveg vizet. Azt mondta, ha csaptok valami zajt, vagy elhagyjátok a házat, a rendőrök elviszik Almát. De tegnap éjjel a víz elfogyott, és Alma lázas lett. Nem volt több tápszer. Eszembe jutott, hogy amikor anyukámmal a belvárosban jártunk, láttam ezt az épületet, és a papíron az volt írva, hogy étkeztetési meg takarítói munkára keresnek embert… Tudtam, hogy mossa kell a mosdókat, ha tápszert akarok venni.
Éreztem, ahogy a vér meghűl az ereimben. Patricia nem munkaügyben ment el. Patricia egyszerűen magukra hagyta a két gyermeket a bezárt házban, miközben eladta vagy elzálogosította a lányok örökségét, és nyomtalanul lelépett.
2. RÉSZ: A CSALÁDI TITOK KIBONTAKOZÁSA
A következő két óra leforgása alatt az irodám egy válságkezelő központtá alakult. Elhalasztottam a többlépcsős, több millió pesós befektetési tárgyalásomat – a pénz és a cégvezetés hirtelen teljesen jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, ami abban a kis szobában zajlott.
Clara, a jogi tanácsadóm azonnal felvette a kapcsolatot a veracruzi és a jaliscoi gyámhatóságokkal, valamint a saját magánnyomozói hálózatomat is mozgósítottam. Nem hagyhattam, hogy a bürokrácia malmai lassú őrléssel állami nevelőotthonba lökjék ezt a két kislányt, miközben a ragadozók szabadon szaladgálnak.
