– Hol van most Patricia? – kérdezte Clara.

– A repülőtéri információk szerint ma délután négy órakor indul a járata Panamába – felelte Rodrigo. – A strómanja pedig jelenleg is a guadalajarai közjegyzői hivatalban ül, hogy véglegesítse az ingatlanátruházást.

Ránéztem az órára. Tizenkét óra tizenöt perc volt.

– Clara, hívd fel a tartományi főügyészt. Személyesen ismerem, tartozik nekem egy szívességgel – mondtam szilárdan. – Rodrigo, hozd az autódat. Nem hagyjuk, hogy ez a nő felszálljon arra a gépre.

3. RÉSZ: A CSAPDA A REPTÉREN
A guadalajarai nemzetközi repülőtér VIP várójában a klíma hűvös levegőt árasztott. Patricia Herrera elegáns, márkás napszemüvegben, egy méregdrága bőrtáskával a vállán ült a fotelben, és a képernyőn a járata státuszát figyelte. Az arca nyugodt volt, magabiztos. Azt hitte, a terv tökéletesen sikerült: a kislányok valószínűleg még mindig a bezárt, sötét házban sírnak, míg ő perceken belül elhagyja az országot az ellopott milliókkal.

Abban a pillanatban négy szövetségi nyomozó lépett be a VIP váróba, élükön a rendőrkapitánnyal és velem.

Patricia felpillantott, és amikor megpillantotta a rendőri egyenruhákat, a szája széle megremegett. Megpróbált felállni, de az egyik tiszt azonnal elállta az útját.

– Patricia Herrera? – kérdezte a kapitány hidegen.

– Igen… miről van szó? Félreértés lesz, nekem indul a gépem! – mondta gyorsan, fensőbbséges hangon, próbálva megőrizni a hidegvérét.

– Ön ellen kiskorú veszélyeztetése, gyámhatósági csalás, okirat-hamisítás és különösen nagy értékű vagyon eltulajdonítása miatt elfogatóparancs van érvényben – mondta a kapitány, miközben előhúzta a bilincset.

– Ez őrültség! – visította Patricia, miközben a táskáját magához szorította. – Én vagyok a törvényes gyámjuk! Gondoskodom a lányokról! Most is csak egy üzleti útra utazom!

Ekkor léptem előre. Megálltam közvetlenül előtte, és végignéztem rajta.