– A lányok tegnap óta nem ettek, Patricia – mondtam csendes, de gyilkosan kemény hangon. – A hétéves Lucía ma reggel az esőben gyalogolt át a városon, a karjában a lázas kishúgával, hogy WC-pucolásból keressem tápszert. A konyhaasztalon hagytál nekik egy doboz száraz kenyeret, miközben a házuk árából vetted ezt a VIP jegyet.

Patricia arca elfehéredett. A fensőbbséges álarc egyetlen pillanat alatt hullott darabokra. A tekintete idegesen cikázott köztem és a rendőrök között.

– Maga… maga kicsoda? – dadogta.

– A férfi, aki törvényesen be fogja záratni magát a legmélyebb börtöncellába – feleltem. – A strómanodat a közjegyzői hivatalban már letartóztatták. Az offshore számláidat zárolták. Soha többé nem nyúlhatsz ahhoz a pénzhez, és soha többé nem mehetsz a lányok közelébe.

A kattanó bilincs hangja végigvisszhangzott a VIP váró márványpadlóján. Patricia zokogva, átkozódva próbált kapálózni, de a tiszt határozott léptekkel vezette ki a terminálból, a döbbent utasok szeme láttára.

4. RÉSZ: ÚJ OTTHON ÉS AZ IGAZI CSALÁD
A bírósági eljárás gyors és határozott volt. Patricia Herrerát tizenöt év börtönbüntetésre ítélték kiskorúak sérelmére elkövetett súlyos bűncselekmények és csalás miatt. Elena Herrera vagyonát a bíróság zár alá vette, és egy független, szigorúan ellenőrzött alapítványi számlára helyezte, amelyhez csak Lucía és Alma férhettek hozzá a nagykorúságuk elérésekor.

De a legfontosabb kérdés még nyitva állott: mi lesz a gyermekek sorsa?

A gyámhatósági tárgyalás napján a tárgyalóteremben csend uralkodott. A bíró, egy idős, tapasztalt nő, átnézte a szociális munkások jelentését, majd felemelte a fejét, és rám nézett.

– Señor Figueroa – mondta a bíró –, ön egy sikeres, egyedülálló, ötvenkét éves üzletember. Nincs tapasztalata kisgyermekek nevelésében. Miért kéri a teljes körű örökbefogadási és gyámsági jogot Lucía és Alma Herrera felett?

Felálltam a helyemről. Lucía mellettem ült, a tiszta, új ruhájában, és a kis ujjával megszorította a zakóm ujját.