– Bíró nő – kezdem, a hangom szilárd volt, de mély érzelemmel teli. – Huszonöt éve vezetem a cégemet. Azt hittem, a siker a mérlegekben, a nyereségben és a részvények árában mérhető. De amikor az a kislány azon a keddi reggelen belépett az irodámba, és azt mondta, kimos minden WC-t, csak adjak ételt a kishúgának, megértettem, mi az igazi érték az életben. Lucía megtanított engem arra, mi az a feltétel nélküli szeretet és felelősség. Nem hagyhatom, hogy ezek a lányok nevelőotthonokban vagy idegeneknél nőjenek fel. Van otthonom, van erőm, és van szívem ahhoz, hogy apjuk legyek.

A bíró lassan ránk mosolygott. Lenyomta a pecsétet a papírra.

– A kérelem jóváhagyva. Señor Figueroa, ön mától Lucía és Alma Herrera törvényes édesapja.

5. RÉSZ: A CSEDÉS HAJNAL GUADALAJARÁBAN
Egy évvel később, egy napsütéses szombat reggelen a guadalajarai házam tágas kertjében a fű zöldellve csillogott.

A teraszon Clara és Dora ült egy-egy csésze kávéval, míg a füvön a most kétéves Alma kacagva szaladgált egy piros labda után. Lucía – aki most már nyolcéves volt, tiszta, vidám mosolyú általános iskolás – a nagy tölgyfa alatti asztalnál ült, és a házi feladatát rajzolta. Már nem volt rajta az a fagyos, riadt fegyelem. Újra az lehetett, ami mindig is kellett volna hogy legyen: egy boldog, gondtalan kislány.

Lassan odaléptem hozzá, és letettem elé egy pohár friss narancslevet.

– Hogy haladsz, rajzoló anyó? – kérdeztem mosolyogva, és megborzoltam a haját.

Lucía felnézett rám. A szemeiben olyan tiszta fény égve csillogott, amit a találkozásunk első napján el sem tudtam volna képzelni. A rajzon egy nagy, sárga ház állt, három emberfigurával: egy kisbabával, egy kislánnyal és egy magas, őszülő hajú férfival, aki kézen fogta őket. A ház felett egy nagy, piros szív virított.

– Apa – mondta Lucía halkan, s a hangjában már nem volt semmi bizonytalanság. – Emlékszel még arra a napra, amikor bementem az irodádba?