– Figyelj, öregfiĂș… – kezdte az idegen, miközben megprĂłbĂĄlt mĂ©ltĂłsĂĄgot sugĂĄrozni, de a zihĂĄlĂĄsa elĂĄrulta. – Én vagyok… BĂ©la vagyok. És… Ă©s ƑszintĂ©n sajnĂĄlom. Nem akartam bajt…

Alexander felnevetett. Egy rövid, szåraz, cinikus nevetés volt ez.

– BĂ©la. CsodĂĄlatos nĂ©v egy olyan emberhez, akinek a pulzusa mĂĄr egy lĂ©pcsƑn jĂĄrĂĄstĂłl is az egekbe szökik. Tudod mit, BĂ©la? Azt mondtad a telefonban, vagyis hallottam, ahogy Viki gĂșnyolĂłdik rajtam, hogy „ez az idiot mĂ©g a sajĂĄt felesĂ©gĂ©vel is a edzƑteremben Ă©l”. Nos, igaza van. ImĂĄdom a munkĂĄmat. De Ășgy lĂĄtszik, van egy terĂŒlet, ahol csĂșfosan kudarcot vallottam: a sajĂĄt otthonomban.

Viktoria eközben talpra ĂĄllt, a szeme szikrĂĄzott a dĂŒhdtsĂ©ggel Ă©s a megalĂĄztatottsĂĄgtĂłl. Mivel lĂĄtta, hogy a sĂ­rĂĄs nem hasznĂĄl, a tĂĄmadĂĄsba menekĂŒlt.
– HĂĄt persze! Csak a munkĂĄd meg az alakod! Mikor figyeltĂ©l rĂĄm utoljĂĄra, SĂĄndor? Mikor vittĂ©l el egy elegĂĄns Ă©tterembe Ășgy, hogy ne a következƑ edzĂ©sterven jĂĄrjon az eszed? BĂ©la legalĂĄbb tudja, hogyan kell egy nƑvel bĂĄnni! Ɛ figyel rĂĄm! Ɛ megveszi azt, amit kĂ©rek, nem Ășgy, mint te a kopott cipƑiddel!

Alexander egy pillanatra sem veszĂ­tette el a hidegvĂ©rĂ©t. OdalĂ©pett az ablakhoz, kinĂ©zett az utcĂĄra, ahol a parkolĂłban ott ĂĄllt BĂ©la hatalmas, csillogĂł terepjĂĄrĂłja – a lĂĄthatĂł bizonysĂĄga annak, hogy a fĂ©rfi pĂ©nze vetekszik Viktoria elvĂĄrĂĄsaival.

– Értem – bĂłlintott lassan Alexander. – SzĂłval a figyelem Ă©s a luxus. TudjĂĄtok mit? Nem lesz botrĂĄny. Nem fogok ordibĂĄlni, nem töröm össze a drĂĄga bĂștoraitokat, Ă©s nem hĂ­vom ki a rendƑrsĂ©get. De van egy ajĂĄnlatom.

BĂ©la gyanakodva nĂ©zett rĂĄ, a keze a nadrĂĄgzsebĂ©be csĂșszott, mintha a pĂ©nztĂĄrcĂĄjĂĄt keresnĂ©, amivel mindent el lehet intĂ©zni.
– Milyen ajĂĄnlat? Mit akarsz? PĂ©nzt? Mondj egy összeget, Ă©s…