1. RÉSZ

A bátyám ugyanazon a napon, amikor eltemettük, kirúgott apjuk házából, 18 rokon előtt, és még mindig volt merve követelni, hogy én fizessem a temetési ételt.

“Menj ki, Amalia.” Itt nincs semmi dolgod. Ez a ház az enyém.

Ricardo az ajtóban állt, sört a kezében. Mögötte még mindig ott volt az asztal, ahol épp most búcsúztunk apának. Volt mole poblano, rizs, tortillák és a fritterek, amiket kora reggel készítettem, mert azok voltak a kedvencei.

Senki sem avatkozott.

Sem a nagynéném, Elena, aki ismerte az áldozataimat, sem a szomszédokat, akik évekig látták, ahogy apám kerekesszékét tolom.

A sógornőm, Lorena Ricardóval jelent meg.

“És vidd magaddal a régi dolgaidat.” Felújítani fogjuk, és nem akarjuk, hogy a szar foglaljon helyet.

Éreztem, hogy az arcom égett.

“Apa még 24 órája sem volt eltemetve.

Ricardo nevetett.

—Pontosan. Ideje helyrehozni, amit még várakozásban hagyott. Te végezted a munkádat, hogy gondoskodtál róla, de én vagyok a fia.

“Én is a lányod vagyok.”

“Nos, úgy tűnik, elfelejtetted, hol van a helyed.

Amalia Ruiz vagyok, 45 éves vagyok, és adminisztratív asszisztensként dolgozom egy pueblai klinikán. 12 éven át gondoskodtam apámról, Hector Ruizról, miután stroke-ot kapott.

Apa 38 évig dolgozott gyár karbantartójaként. Büszke ember volt, hatalmas kezekkel és kevés szavával.

Amikor részben lebénult, én tanultam meg, hogyan kell változtatni, gyógyszert adni neki, és elvinni a rehabilitációra.

Ricardo, aki három évvel idősebb nálam, Guadalajarában élt. Elkötelezett volt olyan vállalkozások iránt, amelyek mindig a milliomos szélén álltak, bár végül folyamatosan pénzt kért.

Minden apa születésnapját hívta fel.

Mindig azzal kezdte, hogy az egészségéről kérdezett.

Mindig hitelre jelentkeztem.

Apánk sosem tudta, hogyan mondjon nemet.

Panaszkodtam neki.

“Apa, Ricardo dolgozik. Alig van elég gyógyszerünkre.

Elővett egy kék jegyzetfüzetet, amit az ágy mellett tartott.

“Minden le van írva, lányom. Még azt is, amit az ember szeretetből ad.