1. RÉSZ A
lányom szolgálója becsapta az ajtót az arcomba, és valamit mondott, amit még mindig hallok, amikor próbálok aludni:
“Ha belépsz abba a házba, Mrs. Elena, elvesznek tőled valamit, amit nem tudnak visszaadni. Menj el.
Egy tálcát empanadas de cajetát vittem magammal. 35 percet vezettem Juriquillába, mert Mariana, 11 hónap után, amikor nem beszélt velem, meghívott vacsorára.
“Csak te meg én, anya. Újrakezdenünk kell” – szólt az üzenete.
68 éves volt, és földmérőként dolgozott: tudta, hogyan különbözteti meg a félelmet a színháztól. Ofelia, az a nő, aki négy éve segített abban a házban, nagyon remegett. Lenézett az étkezőre, és az ujjait a csuklómra nyomta.
“Ne hívj itt. Kérlek.
Nem ragaszkodtam hozzá. Futás nélkül mentem le a lépcsőn, és odamentem az autómhoz, ami egy teherautó mögött parkoltam. Onnan láttam a bejáratot, de senki sem ismerte fel a járművemet: akkor cseréltem ki, amikor Mariana úgy döntött, kitöröl az életéből.
Három perc múlva a lányom kijött a telefonnal a kezében. Mögötte egy ősz hajú férfi jelent meg, aki kulcstartót tartott a mutatóujja körül. Azonnal felismertem.
Octavio Salcedo volt, az exférjem. Mariana apja. Az a férfi, aki 32 évvel ezelőtt elment cigarettát venni, és csak azért tért vissza, hogy válást kérjen.
Egyetlen születésnapra sem jött vissza. Most a fák között kerestem az autómat.
Mariana az utcára mutatott; A fülébe szólt. Ebben a gesztusban megértettem, hogy a meghívás nem volt kibékülés. Ez egy időpont volt rám, amit nekem készítettek.
Rádió nélkül kezdtem.
Ahhoz, hogy megértsd, mit akartak, ismerned kell egy festményt, ami a kanapém fölött lógott. A címe The Wait in the Corral: két tehén egy faajtó előtt, az egyik barna, a másik fehér, fekete füllel. Nem volt nagy vagy különösebben feltűnő. Mariana gyerekkorában megkeresztelte az állatokat, a Fahéjat és a Zoknikat.
