1990-ben vettem, egy kézműves vásáron San Miguel de Allende-ben. 32 éves voltam, egy kétéves kislány a csípőmön, és alig volt 70 peso, amit költhettem. A festő, Elvira Segovia engedélyezte, hogy 6 részletben fizessek neki 420 pesót.
Oktavianus mindenki előtt gúnyolódott.
“Két festett tehénre költesz, amikor kellene egy tévé?”
Az első előfizetés kifizetése közben magával vitte a festményt, és pózolt vele egy fényképre. Én lőttem a kamerát. Aznap este megírtam a dátumot és egy jegyzetet a kép mögé, ahogy minden munkafotómnál is.
Minden szombaton újabb 70 pesót szállítottam. Elvira elrakta az ecseteit, miközben Mariana egy macskával játszott a kertjében. Amikor befejeztem a festéket, hazaviteltem barna papírba csomagolva.
Négy évvel később Octavio egy kollégájával távozott az autóalkatrész üzletéből. Ez a megtakarításainkat is kiürítette. Maradtam, fizettem a jelzáloghitelt és neveltem a lányunkat, miközben tanultam a szakmai engedélyem megszerzésére. Sosem mondtam el Marianának arról a nőről, vagy arról, mennyi pénzünk hiányzott. Azt hittem, hogy az apjától szembeni imázsának védelme egy másik módja annak, hogy megvédje őt.
Valami fontos dologban tévedtem: a csend teret hagyott Octavio számára, hogy elmondja a saját verzióját.
Az előző év elején Elvira műve majdnem 5 millió pesóért kelt el aukción. Octavio a közösségi hálózatokon keresztül vette fel a kapcsolatot Marianával. Biztosította őt, hogy mindig is megpróbálta megkeresni, de visszaküldtem a leveleit és a befizetéseit. Amikor a lányom szembesített, a régi mondatommal válaszoltam:
“Az apád hozta meg a döntéseit.
“Akkor te is vidd el a tiédet: ne gyere vissza engem keresni.”
11 hónapig teljesítettem a kérését, bár fájt, hogy nem láttam Tomászt, a 9 éves unokámat.
Aznap este, amikor hazaértem, felhívtam Lucíát, a szomszédomat. Ketten leveszjük a festményt, és tiszta takaróba burkolva a vendégszobája szekrényébe tesszük. Két szöget és egy téglalap kevésbé mosott festéket hagytam a kanapén.
10:17-kor Ofelia egy ismeretlen számról hívott.
