A sárga jegyzetfüzet felső lapja szürkésen derengett a kora délutáni fényben. Az ablak előtt a téli csupasz ágak úgy karcolták a tejszerű eget, mint törött ujjpercek. A házban ugyanaz a hideg dohoszag uralkodott, ami gyerekkorunk óta minden sarkot belengett, de a karácsonyi fahéj és sonka illata már rég elpárolgott. Nem maradt más, csak a falióra tompa, ritmikus kattogása.
Megan kabátban ült le a tölgyfa asztalhoz. A drága teveszőr kabátjának hajtókáját szorosan összefogta a mellkasán, a táskáját – azt a méregdrága bőrdobozt, amivel minden családi összejövetelen demonstrálta a helyzetét – az ölében tartotta, mintha pajzs lenne. Nem nézett rám. Én a szék szélére telepedtem, háttal a konyhának, ahol hetekkel ezelőtt még a pillecukrot igazgattam Emmával. Az arcomon a véraláfutások helye már halvány sárgává simult, de a szám szélén, belül, még mindig éreztem a seb keményedő hegszövetét a nyelvemmel.
– Nem fogok kétszer szólni – mondta apa. A hangja száraz volt, mint a zizegő pergamen. Leült az asztalfőre. A szeme alatti táskák mélyebbek voltak, mint valaha, de a tekintetében nem volt bűnbánat. Csak az a nehézkes, kíméletlen bosszúság, amellyel mindig is kezelte azokat az embereket, akik megzavarták a kényelmét.
– Mondd el, mi ez – mondtam. A hangom nem remegett, és erre az egyetlen dologra büszke voltam. Nem volt benne kiabálás, sem hisztéria. Olyan volt, mint a jég.
Apa az ujját a jegyzetfüzetre tette. Az ujjpercei vaskosak voltak, a körmei alatt fekete vonások húzódtak, noha évtizedek óta nem végzett fizikai munkát.
– Nem jelzáloghitel volt, Tina. A házon tizenkét éve nincs jelzáloghitel. Én fizettem ki, amikor anyátok meghalt a biztosítási pénzből.
A szoba levegője egy pillanatra megdermedt. A szavak úgy estek le a padlóra, mint a nehéz kövek.
