Négy év. Negyvennyolc hónap. Havi ezerhatszáznegyven dollár, amit a fizetésemből minden egyes hónap ötödik napján levont a rendszer. Éveken át számoltam minden egyes doboz tejet a boltban, kihagytam a saját fogorvosi kezeléseimet, és Emmának másodkézből vettem a téli csizmát, miközben azt hittem, fedelem a feje felől a tetőt, aki megmentett minket.
– Akkor mi volt az? – kérdeztem, és a fülemben elkezdett lüktetni a vér. – Hová ment havi ezerhatszáznegyven dollár?
Megan megmozdult mellettem. Nem fordult felém, de láttam, ahogy a nyakán megfeszülnek az inak.
– Ne csináld a műsort, Tina – szólt közbe Megan halkan, rekedten. – Nem minden rólad szól.
– Kérdeztem valamit, apa! – emeltem fel a hangom, de nem ordítottam. Egyetlen határozott lépéssel közelebb húztam magamhoz a sárga tömböt.
A lapokon nem banki kivonatok voltak. Nevek voltak, összegek és dátumok. Tételes, kézzel írott listák.
2018. március – 8 000 dollár (stúdió bérleti díj hátralék)2018. július – 14 500 dollár (beszállítói kiegyenlítés)2019. február – 6 200 dollár (adóügyintézés)2019. november – 22 000 dollár (kamatmentes kölcsön Megannek)2020. január – 1 400 dollár (Tina)2020. február – 1 400 dollár (Tina)
A nevem csak a legutolsó négy évben tűnt fel, havi rendszerességgel. És minden egyes összeg mellett, amit én küldtem, egy apró, piros nyilacska mutatott át a jobb oldali hasábba, ahol egy másik név szerepelt: Megan Design Kft., Megan – lízing, Megan – bemutatóterem kaució.
A szoba forogni kezdett velem. A gyomrom egyetlen görcsbe rándult össze.
Ránéztem Meganre. A nővéremre, a „sikeresre”. Aki a karácsonyi asztalnál a designer órájával intett felém, miközben arról beszélt, hogy az élet nehéz, ha másoktól várom a megváltást. Aki szerint én csak sodródom, aki szerint nem vagyok képes egyenesben tartani az életemet.
– Te tudtad – mondtam. Nem kérdés volt.
Megan megvetően felhorkant, de a tekintete végig a padlót pásztázta.
