– Hacsak mi, Tina? Bármit megteszünk. Esküszöm, bármit.
– Hacsak ezt a házat át nem íratod Emma nevére. Még ma. Egyenes ági ajándékozással, haszonélvezeti jog nélkül.
Apa úgy nézett rám, mintha kést döftem volna a tüdejébe.
– Ez… ez az én házam! – hördült fel. – Itt éltem negyven évig! Hová mennék?!
– Nem érdekel – mondtam hidegen. – Megan sikeres vállalkozó, nem igaz? Majd ő befogad. Hiszen neki vannak tervei, jövője, eleganciája. Én meg csak egy parazita vagyok, emlékszel? Egy parazita, aki most visszaveszi azt, amit a lányától elloptatok. A ház értéke nagyjából fedezi a száznegyvenezer dollárt és azt a hatvankétezer dollárt, amit négy éven át csaltatok ki belőlem a nem létező jelzálogcímen.
Megan szeme elkerekedett.
– Nem lakhat nálam! – sikította Megan az apjára mutatva. – Két szobás lakást bérlek, a bérbeadó már így is felmondással fenyeget! Nem tudom eltartani!
Apa lassan Meganre nézett. Az az arc, amelyen évtizedeken át a legmélyebb csodálat és büszkeség ült a „sikeres” elsőszülött lánya iránt, most hirtelen összeomlott. Meglátta a lányát a maszk nélkül. Egy önző, bukott szerencselovagot látott, aki Habozás nélkül lökné őt az utcára, hogy megmentse a saját bőrét.
És ebben a pillanatban apa megöregedett húsz évet.
– Holnap reggel nyolckor várlak a közjegyzőnél, apa – mondtam csendesen, miközben a kilincsre tettem a kezem. – Ha nem vagy ott, a következő ember, akivel beszélsz, nem én leszek, hanem egy nyomozó.
Kiléptem a házból a hideg, csípős téli levegőre. A fagyos szél azonnal megmarta az arcomat, de most először hosszú évek óta nem éreztem a fojtogató nehézséget a mellkasomban. Tiszta volt a tüdőm.
Amikor hazaértem a kis bérleményembe, Emma a nappali szőnyegén ült. Egy rajztömb fölé görnyedt, színes ceruzákkal egy emeletes házat rajzolt, hatalmas ablakokkal és egy furcsa, ferde kéménnyel, amiből lilás füst szállt fel.
