– Elég volt! – ordította apa, és megpróbált közénk lépni. De ahogy felemelte a karját, pontosan ugyanazzal a mozdulattal, mint karácsonykor, nem hátráltam meg.
Egyenesen a szemébe néztem. Nem mozdultam.
– Üss meg – mondtam halkan. A hangomban akkora fagy volt, hogy a levegőben megállt a keze. – Üss meg még egyszer, apa. Tedd meg. De tudd, hogy ha még egyszer hozzám érsz, vagy a lányom közelébe mész, nem a bankot fogom felhívni. A rendőrséget hívom. És ezt a papírt mutatom meg nekik először.
Apa karja lassan, remegve lehullott az oldala mellé. Az arcáról eltűnt a vöröses harag, helyét az öregemberek fakó, megereszkedett félelme vette át. Megértette. Életében először megértette, hogy a tekintélye, amellyel évtizedeken át rettegésben és hálában tartotta a környezetét, semmivé foszlott.
– Nem teheted – motyogta apa, és a tekintete megtört. – Család vagyunk. Nem küldheted a saját apádat börtönbe. A gondatlanságból elkövetett hűtlen kezelés… az ügyvéd azt mondta…
– Szóval már tudod a jogi kifejezést is – mosolyodtam el keserűen. – Már jártál ügyvédnél. Ezért kellett volna nekem újra fizetnem, igaz? Hogy a hiányt valahogy elkezdjétek visszacsepegtetni az alapba, mielőtt Emma betölti a tizennyolcat, és kiderül a turpisság?
Egyikük sem válaszolt. A csend volt a legvilágosabb beismerés.
A sárga jegyzetfüzetet és az ügyvédi papírokat egyetlen mozdulattal összeszedtem az asztalról, és a táskámba csúsztattam.
– Mit csinálsz? – kérdezte Megan pánikba esve. – Azok apa iratai! Nem viheted el őket!
– Ezek bűncselekmény bizonyítékai – válaszoltam, és felhúztam a kabátom cipzárját. – És most jól figyeljetek rám, mindketten.
Megálltam az ebédlő ajtajában, pontosan azon a ponton, ahol hetekkel korábban a vérem a szőnyegre cseppent.
– Hétfő reggel kilenc órakor bemegyek a kerületi ügyészségre és feljelentést teszek csalás és hűtlen kezelés miatt. Hacsak…
Apa felemelte a fejét. A szemében felcsillant egy szánalmas, megalázkodó reménysugár.
