– Te… – a torkom elszorult. A papírlap remegett a kezemben, zörgése betöltötte az ebédlőt. – Te elloptad a lányom pénzét?
– Nem loptam el! – csattant fel apa, de a hangjában megjelent a félelem repedése. – Befektettem! Kölcsönvettem a családi vagyonból, hogy megmentsük Megan cégét! A csőd szélén állt! Elveszítette volna a házát, a hitelképességét, mindent! Vissza akartuk tenni!
– Mikor?! – sikítottam, és most először tört fel belőlem az a zsigeri, vadállati fájdalom, amit egy anya érez, amikor a kölykét megsebzik. – Mikor akartátok visszatenni?! Amikor én havi ezerhatszáznegyven dollárt adtam neked a semmiért, miközben ti apránként kifosztottátok az árván hagyott unokád jövőjét?! Száznegyvenezer dollárt?!
– Tina, hagyd abba a hisztit! – Megan felugrott, az arca vörös volt a szégyentől és a dühtől. – Visszafizetem! Minden egyes centet visszafizetek! Csak időre volt szükségem! Az új kollekcióm, a szerződések a városi szállodával… tavasszal bejön a pénz!
– Miféle szálloda, Megan?! – fordultam felé, és a szemei közé néztem. – A múlt héten beszéltem Sarah-val az építész irodából! A céged felszámolás alatt van! Két hitelező indított ellened végrehajtást! Semmiféle szállodai szerződés nincs! Te csak égetted a pénzt, a designer ruháidra, az irodádra, a hazugságaidra!
Megan szája tátva maradt. Nem számított rá, hogy tudom. Nem számított rá, hogy utánakérdeztem, miután januárban felhívott azzal a javaslattal, hogy „kezdjem újra a törlesztést”.
– Te kémkedtél utánam? – suttogta Megan, és a hangja hirtelen elvékonyodott. – A saját testvéred után?
– Te kiraboltad a tízéves unokahúgodat! – léptem elé, olyan közel, hogy éreztem az arcán a drága parfümjének fojtogató illatát. – Te felültél a karácsonyi asztalhoz, pillecukrot ettél a kezéből, és a szemébe mondtad, hogy az élet nehéz, ha másoktól várja a mentőövet! Miközben az ő pénzéből vetted a kabátot, ami most rajtad van!
