Amikor meghallotta az ajtó kattanását, felnézett. A tekintetében még mindig ott bujkált az a karácsony óta megtelepedett óvatosság – az a félelem, hogy miattam, vagy miatta összedőlt a világ.

– Anya? – kérdezte halkan, letéve a sárga ceruzát. – Jól vagy?

Leültem mellé a földre, átöleltem a vékony kis vállát, és belélegeztem a haja tiszta samponillatát.

– Jobban, mint valaha, kicsim – suttogtam, és most először engedtem meg magamnak, hogy kicsorduljon egyetlen könnycsepp, de az már a megkönnyebbülésé volt. – Soha többé nem tartozunk senkinek semmivel. És a háznak, amit építeni fogsz… végre tiszta alapjai lesznek.