Csend lett. Olyan nehéz, fullasztó csend, amitől a tüdő összetapad.
Megan a fejét a tenyerébe temette. Nem sírt; inkább ideges, tehetetlen düh feszítette.
Apa lassan leeresztette a kezét. A pillantása elkerülte az enyémet. A sárga tömb alá nyúlt, és kihúzott egy vékony, hivatalos borítékot. Nem postai levél volt. Egy ügyvédi letéti szerződés másolata.
– Anyátok – kezdte apa, és a hangja hirtelen elvékonyodott, mintha a torka kiszáradt volna. – Anyátok nemcsak a ház biztosítását hagyta ránk.
Lassan kinyitottam a borítékot. A fejlécen egy ismerős ügyvédi iroda neve állt a belvárosból. Egy örökségi letét, amelyet anyám halála után hoztak létre.
A dokumentum pontos és kegyetlen volt.
Anyám halála előtt egy külön alapba helyezett el egy jelentős összeget – a nagyszülei farmjának eladásából származó részesedést. A szerződés világosan fogalmazott: az alap zárolva van mindaddig, amíg az első unoka be nem tölti a tizennyolcadik életévét. Az összeg kizárólag egyetlen célra volt fordítható: az unokák felsőfokú tanulmányainak finanszírozására, egyenlő arányban elosztva.
Ha pedig csak egy unoka születik addigra, a teljes összeg az övé.
Emma volt az egyetlen unoka.
A dokumentum utolsó oldalán egy bankszámlakivonat másolata feküdt. Az alap kezdeti egyenlege: 142 000 dollár.
Az aktuális egyenleg: 11 400 dollár.
A dátumok a papíron… a pénzkivételek… az elmúlt négy évben történtek. Rendszeresen, nagyobb tételekben. És az utolsó, a legnagyobb kifizetés idén január 12-én ment végbe: huszonötezer dollár.
Két héttel azután, hogy én leállítottam a havi ezerhatszáznegyven dollárt.
Megdermedtem. A betűk táncolni kezdtek a szemem előtt. Emma egyetemi alapja. Az egyetlen dolog, amiről anyám a halálos ágyán suttogott nekem, amikor még csak huszonnégy éves voltam: „Gondoskodtam róla, Tina. Bárhogy alakul, a kislányodnak nem kell szolgálnia senkit, mint nekem. Tanulni fog.”
Akkor azt hittem, valami apró megtakarításról beszél, amit apa kezel, és sosem firtattam. Bíztam benne. Hittem neki.
