Arthur Bennett nem sietett a válasszal. A bőrfotel mélyén ült, az ujjait komótosan összefűzte a térdén, és a tekintete Thomas íróasztalának kopott mahagóni felületére tapadt. Pontosan ismerte ezt a szobát: negyven évvel ezelőtt még a férjemmel koccintott itt egy pohár száraz sherryvel, valahányszor lezártak egy-egy nehezebb telekvásárlást vagy sikeres alapítványi befektetést.
– Eleanor – szólalt meg végül, hangja tompa volt, mégis éles, mint a téli szél az ablaküvegen. – Ha ezt a végrendeletbe így belefoglaljuk, Richard nem csupán perelni fog. Richard pokollá teszi az életedet, amíg még élsz. Kérvényezni fogja a gondnokság alá helyezésedet. Azzal érvel majd, hogy egy nyolcvanéves asszony nem beszámítható, amikor egy több millió dolláros történelmi birtokot idegenek kezére játszik át egy balul elsült születésnapi tréfa miatt. Tyler barátai, az a videó, a nyilvánosság… mindent felhasználnak ellened. Azt mondják majd, megzavarodtál a sértettségtől.
Ránéztem az íróasztalon álló fekete-fehér fényképre. Thomas nevetett rajta, a háttérben még fiatal tölgyfák sorakoztak a keleti szárny mellett, amelyeket ő maga ültetett harmincéves korában. Mostanra azok a tölgyek az égig értek, vastag törzsük ellenállt viharnak, jégnek, évtizedeknek.
– Nem a sértettség teszi, Arthur – mondtam csendesen, de olyan szilárd hangon, amilyet évtizedek óta nem hallattam ebben a házban. – A sértettség elmúlik, ahogy a mázat is lemostam a homlokomról aznap éjjel. Ez tisztánlátás. Nyolcvan évig tartott megértenem, hogy az a szeretet, amely nem kér számon semmit, nem megment másokat, hanem megnyomorít. Richard már nem a fiam; egy váróteremben ülő örökös, aki az órát nézi a falon, és bosszankodik, hogy a mutatók túl lassan járnak körbe. Nem fogom megvárni, amíg eltemetnek, és a hátam mögött szétverik ezt az épületet luxuslakásoknak.
Arthur hosszan rám nézett, majd lassan bólintott.
