– Tudod, hogy áll a cégem! Minden vagyonom zálog alatt van! A bankszámláimat zárolták a hitelezők a múlt héten! Ha nem segítesz, elviszik a házamat is! Tyler börtönbe megy, én meg az utcára kerülök! Te vagy az egyetlen, aki segíthet!
– Menj be a bankba, és vegyél fel személyi kölcsönt – mondtam halkan.
– Nem adnak! Senki nem ad egy fillért sem! Anya, könyörgöm! Ő az unokád! A saját véred! Nem hagyhatod cserben!
Lassan felálltam, és az ablakhoz léptem. Odalent, a kerti asztalnál Clara ült egy vastag könyv felett. A főiskolai felvételire készült, az ápolói szakra. Mellette Leo rajzolt egy lapra, a nyelve hegyét kidugva a koncentrációtól. Clara minden reggel ötkor kelt, dolgozni járt a helyi pékségbe, délután tanult, és este segített Mrs. Gable-nek a konyhában, noha senki sem kérte rá. Nem tartotta természetesnek a fedelet a feje felett; minden egyes percét hálával és munkával fizette meg.
– Richard – mondtam csendesen. – Harminc éven át minden egyes alkalommal megmentettelek, amikor hibáztál. Kifizettem a káraidat, eltussoltam a botrányaidat, megvettem a békédet. És mit tanultál belőle?
– Anya, most nem az erkölcsi prédikációk ideje van! – csuklott el a hangja.
– De, pontosan most van itt az ideje. Tyler azért ült részegen a volán mögé, mert meg volt győződve róla, hogy a tetteinek nincsenek következményei. Mert egész életében azt látta, hogy a nagyanyja csekkfüzete minden szakadékot betemet, amibe beleugrik. Ha most kifizetem az óvadékot, mit tanítok neki? Hogy mások élete, a másik sofőr testi épsége csupán egy összeg a számlán, amit a család rendez?
– Meg fogják erőszakolni bent, anya! Tönkreteszik az életét!
– Tylernek fel kell nőnie, Richard. És neked is.
– Nem adsz pénzt? – a hangja hirtelen átváltott a könyörgésből a jeges gyűlöletbe. – A saját unokádat a börtönben hagyod rohadni?
