Becsuktam a naplót, és a lángokba néztem. Thomas látta. Évekkel előttem látta a végzetet, de a szeretet vaksága őt is megbéklyózta. Nekem nyolcvan év kellett hozzá, és egy arcomba robbanó torta a saját születésnapomon, hogy végre kinyissam a szemem.
A bálteremből zongoraszó szűrődött ki. Clara lánya, a kis Maya gyakorolt a régi zongorán, amit Thomas még a hetvenes években vásárolt Bécsben. Nem játszott hibátlanul; a billentyűk néha megakadtak, az akkordok bizonytalanok voltak, de a dallam megtöltötte a folyosókat, elűzve a port, a múltat és a neheztelést.
Mrs. Gable lépett be a szobába, kezében egy tálcával, amelyen friss tea és egyetlen boríték feküdt.
– Ezt most hozta a postás, asszonyom.
A borítékon büntetés-végrehajtási intézet bélyegzője állt. A feladó: Tyler Vance.
Néhány percig csak néztem a durva papírt. A kezem nem remegett, ahogy felvettem a tálcáról. Kinyitottam.
A levél rövid volt, ceruzával írva, vonalas papírra. A betűk kusza vonalai nem a magabiztos, gúnyos egyetemistát tükrözték, hanem valaki mást.
„Nagyi!
Nem pénzt kérek. Apa azt mondta, ne merjek írni neked, mert te tetted ezt velünk. De itt bent… sok időm van gondolkodni. Az első két hónapban gyűlöltelek. Azt hittem, te vagy a legkegyetlenebb ember a világon.
A múlt héten a börtönkönyvtárban dolgoztam, és láttam egy képet egy újságban a házadról. A menedékházról. Arról a lányról, aki felvételt nyert az ápolóira.
Emlékszem arra az estére a születésnapodon. Arra a videóra. Nem tudom kitörölni a fejemből a képedet, ahogy ott ülsz a mázzal az arcodon, és rám nézel. Nem harag volt a szemedben, hanem valami sokkal rosszabb. Csalódottság.
Nem tudom, ki vagyok a pénzed nélkül, nagyi. Soha nem kellett kitalálnom, mert mindig minden megvolt. Most nincs semmim. Egy szürke nadrágom van és egy ágyam egy zárkában.
Nem várom el, hogy megbocsáss. Csak… azt akartam leírni, hogy sajnálom a tortát. Nem vicc volt. Egy ostoba, gonosz kölyök voltam, aki azt hitte, a világ az ő játszótere.
