Clara beköltözése után a ház lassan megtelt élettel. Nem azzal a steril, fojtogató élettel, ami korábban jellemezte, hanem valódi, néha zajos, de tiszta emberi létezéssel. A bálteremben délutánonként gépírást és könyvelést tanultak a lányok. A kertben, ahol korábban csak a fűnyíró egyenletes zúgása törte meg a csendet, most gyereknevetés visszhangzott. Egy négyéves kisfiú, Leo, a lábaim körül szaladgált egy műanyag dömperrel, miközben a rózsákat metszettem.
– Nagyi Eleanor! – kiabálta, valahányszor meglátott a teraszon. Nem tanította rá senki; a többi nőtől hallotta, és természetesnek vette.
Nem voltam a nagymamája. Nem folyt a vérem az ereiben. De amikor elesett a kavicsos úton, és lehorzsolta a térdét, hozzám szaladt, én pedig fertőtlenítőt tettem a sebére, és megsimogattam a fejét. Nem kért tőlem pénzt, nem várta, hogy meghaljak; csak azt akarta, hogy valaki fújja meg a fájó térdét.
Július végén megcsörrent a telefon.
Ahogy megjósoltam, nem telt el három hónap.
Richard hangja volt az, de már nyoma sem volt a tavaszi haragnak. Törékeny volt, fáradt és kétségbeesett.
– Anya?
– Igen, Richard.
– Tyler bajban van.
Egyenesen ültem a karosszékben. Nem éreztem kárörömöt, de a szívem sem ugrott meg a pániktól.
– Mi történt?
– Letartóztatták. Ittasan vezetett az államközi úton. Összetört egy másik autót. A másik sofőr kórházban van… súlyosak a sérülései, de túléli. Tyler óvadéka ötvenezer dollár. És a bíróság azonnal elrendelte a gépjármű lefoglalását. Anya, ha nem tesszük le az óvadékot még ma, az előzetesben tartják a tárgyalásig. Az a fiú nem bírja ki a börtönben. Összeomlik.
Hallgattam a légzését a vonalban. Ugyanaz a kapkodó, ziháló hang volt, mint amikor tizenhat évesen összetörte Thomas autóját, és az apja helyett hozzám futott, hogy tussoljam el a dolgot.
– És neked nincs ötvenezer dollárod, Richard?
