Richard rontott be a szalonon keresztül. Nem viselt esernyőt; a drága gyapjúzakója sötétlett az esővíztől, a haja a homlokára tapadt, az arca vöröslött a fojtogató dühtől. Mögötte Tyler jött, kapucnis pulóverben, zsebre dugott kézzel, de a szemeiben már nem az a magabiztos, gúnyos villanás volt, mint a születésnapomon. Valami zavart, sértett bizonytalanság látszott rajta.
– Mit művelsz itt, anya?! – ordította Richard, ügyet sem vetve Margaret jelenlétére. Egy köteg hivatalos iratot csapott az egyik intarziás kisasztalra. – Mi a fene ez a levél a földhivataltól? Mi az, hogy tulajdonosváltás bejegyzése iránti kérelem?! Ki ez a kuratórium?!
Margaret udvariasan hátrébb lépett, de nem ment el. Rá néztem, jelezve a szememmel, hogy maradjon.
– Richard, kérlek, vegyél vissza a hangodból – mondtam halkan. – Vendégünk van.
– Nem érdekel a vendéged! – lépett közelebb a fiam, ökölbe szorított kézzel. – A földhivatal értesített, mint lehetséges érdekelt felet, mert a nevem még mindig bejegyzett értesítési címen szerepel apám régi cégén keresztül. Átíratod a házat? Egy jótékonysági alapítványra? Egy bandányi csavargónak adod apám örökségét?!
Tyler a háttérből előrelépett.
– Nagyi, ez valami vicc? Mi lesz az én lakásommal a keleti szárnyban? Megbeszéltük a srácokkal, hogy a diploma után oda költözünk!
Ránéztem az unokámra. Hosszú másodpercekig csak néztem a sima, gondtalan arcát, a gondosan nyírt szakállát, a testtartását, amelyben egyetlen csepp tisztelet sem volt.
– Semmit sem beszéltünk meg, Tyler – feleltem. – Te beszéltél róla a barátaiddal. És a telefonodon nevettél az arcomba robbantott tortán, miközben azt írtad nekik: „Apa úgyis végül megkapja a kastélyt.”
Tyler arca hirtelen elsápadt. Nem hitte volna, hogy emlékszem a pontos szavaira.
– Az csak egy poén volt, nagyi! A közösségi médiában mindenki így beszél! Nem gondoltam komolyan!
