– Nem adok pénzt az óvadékra. De fogadok neki egy jó kirendelt ügyvédet, aki biztosítja a törvényes eljárást. Nem a legdrágább magánügyvédet, hanem egy tisztességes szakembert. És ha elítélik, le fogja tölteni a büntetését. Ha pedig kijön, és valóban meg akar változni, a Vance Alapítvány oktatási programja nyitva áll előtte is. Pontosan ugyanazokkal a feltételekkel, mint bárki másnak: munka, tanulás, fegyelem. Egyetlen centtel sem kap többet, mint a többiek.
– Dögölj meg, Eleanor – mondta Richard halkan, tisztán. – Te nem vagy az anyám. Egy szörnyeteg vagy.
A vonal megszakadt.
Nem fájt. Meglepő módon egyetlen szúrást sem éreztem a mellkasomban. Az a kötelék, amely évtizedeken át a bűntudat és a kötelesség láncaival kötözött a fiamhoz, már régen elszakadt; most csak a száraz csomó hullott le a földre.
Az ősz csendesen érkezett. A fák levelei vörösre és aranyra váltottak a birtokon, pontosan úgy, mint azon a napon, amikor Thomas megkérte a kezem a kerti pavilonban.
Tyler ügye a bíróság elé került. Nem úszta meg: a bizonyítékok egyértelműek voltak, a véralkoholszintje magas volt, a másik autó vezetője hónapokig tartó rehabilitációra szorult. A bíró két év letöltendő börtönbüntetésre ítélte, amelyből jó magaviselet esetén tizennégy hónap után szabadulhatott feltételesen.
Richard elveszítette a házát az árverésen. Egy külvárosi bérlakásba költözött, és egy középkategóriás ingatlanirodában kapott állást alkalmazottként. Nem hívott többé. Nem keresett. A büszkesége túl mély sebet kapott ahhoz, hogy valaha is visszanézzen.
Néha, a hideg téli estéken, a kandalló mellett ülve Thomas naplóját olvastam. Az utolsó bejegyzések egyikében, alig néhány héttel a halála előtt, ezt írta:
„Túl sokat adtam Richardnak a világból, és túl keveset a valóságból. Félek, hogy ha elmegyek, Eleanor magára marad egy fiúval, aki nem szereti őt, csak a kezét nézi, mit ad még. Isten bocsássa meg nekem, hogy nem voltam szigorúbb, amikor még lehetett volna.”
