1. RÉSZ

Anyám elajándékozta a két helyet, amit a diplomaosztómra tartott, és még mindig volt bátorsága megkérni, hogy megköszönjem neki.

Az üzenet reggel hétkor érkezett meg, miközben ő az egyetlen elegáns ruháját vasalta.

“Az apád és én nem megyünk, Renata. Ma Diego szüleit fogadjuk, hogy beszélgessünk a nővéred jövőjéről. A meghívóidat adtuk a családjának. Ne csinálj gondot két székért.

A képernyőt bámultam, amíg meg nem éreztem az égett anyag szagát. A vas sötét nyomot hagyott a kapcs mellett. Kikapcsoltam az eszközt, és felhívtam apámat.

“Tényleg lemaradnak a ballagásomról?”

“A nővéred eljegyzhet egy jó családból származó fiúval. Csak egy papírdarabot kapsz.

“Öt évig tanultam, hogy megkapjam ezt a szerepet.

“És még egy félévre is lemaradtál.” Ne kezdj a drámáiddal, én készítem a húst.

Letette, mielőtt meghallott volna. Huszonnégy évesen már tudtam, hogy a családi szabály: Ximena szükségletei vészhelyzetek; Az enyém, kényelmetlenség.

Guadalajarában éltünk. Anyám, Patricia, egy kisvállalkozás számláit vezette. Apám, Rubén, közlekedési útvonalakat vezetett. Ximena, aki két évvel fiatalabb nálam, elkötelezett volt a ruházati márkák tartalmainak készítése mellett. Karizmatikus volt, gyönyörű, és tudta, hogyan lehet embereket rávenni arra, hogy ne érzék el magukat kihasználtatva.

Tizenhárom éves koromban elvették a hálószobámat, hogy egy stúdiót szereljenek fel tükrökkel és lámpákkal. Végül egy kanapéágyon aludtam, a konyha mögött.

“Te vagy a legidősebb, többet értesz,” mondta anya.

Amikor beiratkoztam a Guadalajarai Egyetemre építőmérnöki szakra, ösztöndíjat és közös szobát kaptam. Délutánonként dolgoztam az építési költségvetések készítésén. A harmadik évtől havi háromezer pesót küldött haza, állítólag a kiadások teljesítésére. Senki sem kérdezte meg, hogy megengedhetem-e magamnak enni.

A második évben bonyolult vakbélgyulladásomban szenvedtem. Sürgősségi műtétem volt, és ideiglenes szabadságot kértem, amíg felépülök. A szüleim két nappal később érkeztek a kórházba: elkísérték Ximenát egy meghallgatásra. Apám még mindig azt a szabadságot használta, hogy azt mondja, az egyetem túl nagy számomra.