Sosem tudták meg, hogy a gyalogos híd felújításáról szóló projektem egyetemi versenyt nyert. Vagy talán elmondtam nekik, de nem hallgattak rá. Nem tudtam, mi fáj a legjobban.
Két hónappal a diplomám előtt Ximena bemutatta Diego Cárdenast, egy huszonhét éves mérnököt. Apja, Arturo, egy jelentős építőipari céget vezetett Jaliscóban. Anyám húsz perc találkozás után elkezdett beszélni az esküvőről, a házról és az unokáiról.
Diegónak volt egy öccse, Emilio, aki szintén azon a szombaton diplomaosztott. Ezért kérdezte meg Ximena egy héttel korábban, van-e a belépőimnek neve.
“Vendégkódok, de azok a helyek anyukáéi,” figyelmeztettem.
“Milyen intenzív. És hogy tulajdon lenne.
A borítékot anyámnak adtam, mert azt akartam, hogy a szüleim a színpad közelében legyenek. Egy mágnes alatt hagyta Ximena fényképével.
Most már megértettem ezt a kérdést.
Előző este otthagytam a telefonomat hanggal arra az esetre, ha a szüleim útbaigazítást kérnének. Még útvonalat is kerestem, hogy ne kelljen túl messzire menniük a parkolótól. Ehelyett arra ébredtem, hogy a helyeim már elérhetők voltak.
Kollégám, Valeria kölcsönadott egy rövid dzsekit, hogy elfedje a ruhám égő sérülését. A szülei busszal utaztak Tepicből, hogy lássák őt a színpadon. Az anyja úgy igazította a hajamat, mintha egész életemben ismert volna.
“Hol vagy a tiéd, lányom?”
“Volt egy újabb elköteleződésük.
Nem kért többet. Megszorította a vállamat, és elkísért a nézőtér bejáratáig.
Bent felfedeztem a két helyemet, ahol egy ősz hajú férfi és egy nagymama egy bottal telt. Mellettük két másik ember ült. Diego családját a Ximena folyamatosan publikált fényképeikből ismertem fel.
Emilio, a végzősök között ülve, odalépett az esemény kezdete előtt.
“Renata, bocsánat. Ximena azt mondta, hogy nincs szükséged ezekre a belépőkre.
“Ezt mondtad?”
“Hogy még csak nem is akartál jönni. Diego azt hitte, maradékok.
Megnéztem az idegeneket, ahol elképzeltem, hogy a szüleim tapsolnak. Panaszkodni akartam volna, de elkezdődött a zene, és le kellett ülnünk.
