“Senki sem kényszerített!” Kivágott.
“Igazad van. És nem fogom visszakérni. De nem küldöm el újra. Szükségem van megtakarításra, hogy önállóvá váljak. Ha azért segítek nekik, mert én vagyok a legidősebb, mikor van az én sorom, hogy saját életet kezdjek?
Ximena megrázta a fejét.
—Mindig féltékeny voltál, mert tudom, hogyan kell emberekkel kapcsolatba lépni. Most meg meg akarsz alázni a barátom és a családja előtt.
Megnéztem a fehér ruháját, ugyanazt, amit anyám részletesen fizetett.
“Nem akarom a barátodat, Ximena. Nem az életed. Azt akartam, hogy a szüleink jelen legyenek, amikor befejezik a nevem olvasását. Ennyi volt.
Doña Elvira megszorította az alkaromat. Csak azt akartam, hogy a családom hallja az igazságot.
Arturo óvatosan szólt.
“Tisztázni akarok valamit. A díj nem tőlem volt ajándék, és nem kapcsolódik Diegóhoz. Egy bizottság értékelte a projekteket anélkül, hogy az első szakaszban feltüntették volna a neveket. Az én cégem biztosította az erőforrásokat, de Renata kapta a legmagasabb értékelést a munkájáért. Az állásinterjú a szokásos folyamat szerint zajlik. Senki sem fogja elvenni tőle a dolgokat a történtek miatt.
Me alegró que lo aclarara. No necesitaba adular a otra familia.
Mi padre se enderezó.
—Arturo, respeto lo que dices. Pero estos problemas son privados. No es correcto que nuestra hija exponga a sus padres de esta manera.
—Rubén —respondió él—, yo pregunté porque estuve en el auditorio y escuché dos versiones distintas. Ustedes decidieron venir. Renata no nos buscó.
Diego miró a Ximena.
—Necesito saber si también es verdad lo que dijiste sobre el departamento.
Mi hermana palideció. Mi madre dejó de mover el tenedor.
Ximena llevaba semanas hablando de un departamento que supuestamente les regalarían al comprometerse. Yo creí que exageraba.
—Nunca ofrecimos ningún departamento —aclaró Arturo—. Les comenté que podían empezar a ahorrar y que podríamos orientarlos si decidían comprar. Eso fue todo.
