I. A kávé illata és az első szavak
A reggel ötkor kinyíló ablakokon át a Pátzcuaro-tó környéki hegyek hűvös, fenyőillatú levegője áradt be a konyhába. Amikor Don Esteban 5:40-kor lassan, a botjára támaszkodva bicegett le a fagerendás folyosón, nem a megszokott, dohos magány fogadta. A házban frissen őrölt kávé és meleg tészta illata terjengett.
A konyha kőpadlója, amelyet évek óta felhalmozódott porréteg borított, most tisztán ragyogott. A sarokban Mariela egy törött fadarabbal és egy darab madzaggal éppen azt a függönyt rögzítette a helyére, amely három évvel ezelőtt, Teresa halálának napján szakadt le. Mariela mozdulatai csendesek, szinte észrevétlenek voltak, mintha attól tartott volna, hogy a puszta jelenléte is felébreszti az öregember haragját.
Don Esteban megállt a konyhaajtóban. Szemöldöke összehúzódott, amint végignézett a változásokon.
— Azt mondtam, reggel elmentek — szórta a szavakat morgó hangon, bár a hangjából hiányzott az előző esti él.
Mariela megfordult, kezében a tűvel és a cérnával. Arcán a kimerültség és az alázat keveréke látszódott, de a szemeiben megbonthatatlan tartás rejtőzött.
— A kávé kész, Don Esteban. A gyerekek még alusznak a hátsó szobában. Nem hagynak maguk után semmi koszt. Ha megetettem őket, és elintéztem a ház körüli teendőket, amelyeket egyedül nem tud elvégezni, elmegyünk.
Don Esteban nem válaszolt. Leült a tölgyfa asztalhoz, ahová Mariela azonnal letett elé egy gőzölgő kerámiabögrét és egy tálca meleg tortillát. Az öregember lassan kortyolt a kávéból. Olyan íze volt, mint amit Teresa főzött évtizedekkel ezelőtt — nem sajnálta belőle a fahéjat és a piloncillót.
Pár perccel később a legkisebb gyermek, a hatéves Sofía óvatosan besétált a konyhába. A kislány lába mezítláb volt, szemeit dörzsölte. Meglátta a szigorú tekintetű öregembert az asztalfőn, de ahelyett, hogy megriadt volna, közelebb lépett.
Don Esteban ránézett, és szinte önkéntelenül rákérdezett:
— Miért nem hordasz cipőt, kislány? Nem tudod, hogy a kövezet hideg?
